Egy amerikai antropológus, Arthur C. Aufderheide professzor 1989-ben Magyarországra látogatott, hogy a világ múmiáiról készülő könyvéhez anyagot gyűjtsön. Megállapította, hogy Magyarországon kizárólag mesterséges, egyiptomi múmiákat őriznek a budapesti Szépművészeti Múzeumban és a debreceni Déry Múzeum gyűjteményében.

Ekkor még senki sem sejtette, hogy hamarosan új fejezet kezdődik a magyarországi múmiák történetében.

Rothadatlan testleletek

A Földön milliószámra kerülnek elő régészeti leletek és történelmi dokumentumok. A múlt kutatásában azonban mindig is nagy szerepet kaptak és kapnak a temetőfeltárások. A földből előkerülő ásatag emberi csontmaradványok sok tudást rejtenek a korról és az akkor élt emberekről. Az idők során elhalt emberi és állati szervezetek csak nagyon apró töredéke kerüli el a bomlás folyamatát. Ebben rejlik a múmiák tudományos értéke. Nem csak a legerősebb állati szövetek, a csontok és a fogak őrződnek meg, hanem a lágyrészek is fennmaradnak akár évezredeken át. Sajnos, a sok száz vagy ezer évig a rejtekhelyükön pihenő múmiák sorsa veszélybe kerülhet a felfedezésük után, még mielőtt felfedhetnénk a bennük megőrződött tudást. Abban a pillanatban, amikor az emberek - legyenek azok sírrablók vagy tudósok - megzavarják nyugalmukat, a múmiákat a bomlás fenyegeti. Ha nem őrizzük meg az állagukat, akkor hamar az enyészetté lesznek. Egyes statisztikák szerint az összes valaha készült - tehát mesterséges - múmia 95%-a mára megsemmisült. Néhányan természetes okok miatt bomlottak el, legtöbbjüket azonban az emberi tudatlanság és előítélet miatt pusztították el, vagy hagyták elporladni. A 18-19. században egyiptomi múmiák ezreit tüzelték el gőzmozdonyokban, darálékukkal trágyázták a földeket, porrá zúzva gyógyszerként vagy festékként használták őket. Kevésbé ismert, hogy hasonló pusztítást vittek végbe a spanyolok Dél-Amerikában. Szinte az összes inka múmiát megsemmisítették, mivel pogány szokásnak tartották a mumifikálást. A Kanári-szigetek múmiáiból is csak hírmondónak maradt néhány, pedig több ezer volt belőlük.

A templom kriptájában több holt tetemek találtatnak

A váci Fehérek templomának felújítása során, 1994-ben, a templomtorony külső falán néhány nagyobb repedést fedeztek fel. A vastag, masszív falak egy helyen üregesen kongtak. A téglákat kiütötték, és mögöttük egy kőlépcső vezetett valahová a mélybe...
A lejárat a templomtorony alatt fekvő, nagy, boltozatos kriptába vezetett. Az altemplom a padlótól a mennyezetig zsúfolásig tele volt egymás tetejére halmozott koporsókkal. Amikor Zavetz atya is benézett, a díszes koporsók láttán azonnal úgy döntött, hogy értesíti a váci Tragor Ignác Múzeum munkatársait.

A katolikus templomok építésekor az alépítmény, az altemplom vagy kripta kialakítása általános gyakorlat volt. A katolikus hívők a szentély és a szentség közelsége miatt előszeretettel temették halottaikat a templomok kriptáiba. Az üdvözülés útjához vezető lépcsőnek gondolták a templomi nyughelyet.

A 17. században Vácra települt Domonkosrendiek a török kiűzését követően, 1699-ben kezdték meg rendházuk és templomuk kialakítását a város főterén. A váci polgárok a rendhez tartozó szerzeteseket ruhájuk színe alapján fehér barátoknak, templomukat pedig a Fehérek templomának nevezték. A templom kriptáját 1729-1731 között építették. Az elhunytakat, a búcsúztatást követően a kriptába már csak a koporsóvivők vitték le. A koporsókat sorokba rendezve helyezték egymásra. Úgy tűnik, a kriptát csak a temetések alkalmával nyitották ki. Az emlékezők halottaikat nem látogatták.

II. József 1786. február 7-én kelt rendeletében higiénés okokból betiltotta a kriptákba való temetkezést. Vác polgárai azonban ragaszkodtak hagyományaikhoz és halottaikat továbbra is az altemplomba helyezték örök nyugalomra. A lejáratot végül 1838-ban végleg befalazták. Ezt követően a másfél évszázadon keresztül használt temetkezőhely létezése lassan homályba veszett.

Akik először találkoztak a múmiákkal

Zomborka Márta és Ráduly Emil néprajzos muzeológusok voltak az elsők, akik a kriptában körülnézhettek. Csak egy kis zseblámpánk volt, meg egy fényképezőgépünk, benne egy tekercs filmmel. Pusztán annyi időnk volt, hogy a koporsók közé bemászva gyorsan készítsünk egy fotósorozatot. A vaku kiemelte a színeket, és akkor rájöttünk, mit is találtunk. - emlékszik vissza Ráduly Emil a tíz évvel ezelőtti eseményekre.

A koporsókat felnyitva meghökkentő látvány tárult elő. A legtöbb koporsóban nem csontokat, hanem mumifikálódott holttesteket találtak.

A feltárásban néprajzos szakemberek és restaurátorok vettek részt. Az emberi maradványok kiemelését Susa Éva igazságügyi antropológus segítségével végezték. A munkát nehezítette, hogy a kripta mikroklímájának megőrzése érdekében csak minimális megvilágítás mellett és a lehető legkisebb létszámmal dolgoztak. A feltárás során a halotti rítus mintegy 1500 tárgya: koporsók, rózsafüzérek, keresztek, feszületek kerültek a váci Tragor Ignác Múzeum gyűjteményébe. Ezen kívül viseletdarabokat és temetkezési textília maradványokat mentettek meg.

A csaknem kétszáz éve bolygatatlan koporsókból 265 egyén maradványai kerültek elő. Eleinte úgy tervezték, hogy a kripta kiürítése után az emberi maradványokat egy közös sírba helyezik. A tudományos világ szerencséjére azonban nem így történt. Az egyedülálló antropológiai leletegyüttes a Váci Püspökség nemes hozzájárulásával a visszatemetés helyett a Magyar Természettudományi Múzeum Embertani Tárába került. Az embertani gyűjtemény 1998-ban - nem sokkal a múmiák feltárása után - költözött a múzeum új, Ludovika téri épületének tetőterébe. A múmiák elhelyezésére külön szekrényrendszert terveztek, ahol a kripta klimatikus viszonyaihoz hasonló körülmények uralkodnak. Az állandó légmozgást lehetővé tévő szekrényekben lehetőség van a hőmérséklet és a relatív páratartalom állandó műszeres ellenőrzésére is.

A kriptának ezen rendkívül való tulajdonsága - Klimatikus viszonyok

A kriptába temetettek természetes úton, minden emberi beavatkozás nélkül konzerválódtak. A természetes mumifikálódást a kripta egyedülálló mikroklímája és a temetkezés módja tette lehetővé.

Az altemplom átlaghőmérséklete a külső hőmérséklettől függetlenül 8-11 Celsius fok között ingadozott. A mumifikálódás szempontjából nagyon fontos volt a gyenge, de állandó légmozgás az altemplomot a külvilággal összekötő keskeny szellőzőkürtőn keresztül.

A testeket többnyire faforgáccsal bélelt fenyőkoporsóba helyezték. A forgács felszívta a testnedveket, ezért a holttestek a természetes bomlás helyett lassan kiszáradtak. A fenyő terpenoid tartalma megakadályozta a gombák és baktériumok szaporodását, segítve a természetes mumifikálódást.

A múmiák arculatjaiknak fő vonásaik egészen kitűnők

A spontán mumifikálódás során az elhalt szervezet lágyrészei nem rothadnak el, hanem a szövetek kiszáradnak. A holttest elveszíti víztartalmának 85-95%-át, ezért a múmiák könnyűek, a felnőtt személyek súlya általában 6-13 kg közötti. Bőrük többnyire barnás színezetű, pergamenszerű. A bőr alatti zsírszövet összeesik, a bőr szorosan rátapad az izmokra, ráfeszül a kiálló testrészekre. A haj és a szőrzet általában jól megtartott. A belső szervek elkülöníthetőek.

A kripta rejtélyes lakói...

A koporsókra festett évszámok, valamint a később fellelt halotti- és keresztelési anyakönyvek bejegyzései szerint a kripta az 1674-1838 között élt váci emberek temetkezési helyéül szolgált. A sírboltba főleg szerzeteseket, egyházi személyeket és a rendhez kötődő városi polgárokat temették. Adatok vannak azonban arra is, hogy volt, aki pénzért váltotta meg az altemplomi nyughelyet.

Az anyakönyvekben és egyéb okmányokban sorjázó nevek és évszámok hosszú sorából az értő szem előtt lassanként rokoni szálak, családok, sorsok és kapcsolatok egész hálózata bontakozott ki. Néhány esetben az elhunyt foglalkozására és a halál okára is fény derül. Az elhunytak nemének, életkorának és rokonsági kapcsolatainak ismerete fontos információval szolgál számos biológiai vizsgálat elvégzéséhez.

A múmiák az ismeretek valóságos kincsesházai

Míg a Fehérek templomában eltemetettek békésen nyugodtak koporsóikban, az idő elszállt felettük. Eltelt a majdnem kétszáz év, amelynek néma tanúi voltak. Vizsgálódásainkkal erre az időre próbáltunk meg visszapillantani. A tudományos vizsgálatok során feltett kérdésekre a rég halott, mumifikálódott testektől reméljük a választ.

A hazai múmiakutatás interdiszciplináris keretek között zajlik antropológusok, néprajzkutatók, patológusok, radiológusok, mikrobiológusok, igazságügyi orvosok, fogorvosok, orvostörténészek együttműködésével. A kutatások a kegyeleti szempontok messzemenő figyelembevételével folynak.

Munkánk során elsődleges szempont a múmiák épségének megóvása. Meg kell őriznünk e páratlan leleteket a jövő számára. Ezért elsősorban olyan vizsgálatokat végzünk, amelyek a múmiák épségét nem sértik.

A leletegyüttes lehetőséget nyújt a 18. századi váci népesség egészségi állapotának retrospektív elemzésére.

A magyarországi tbc vizsgálatok a tüdőbaj morfológiai változásainak kimutatása mellett genetikai szinten is folynak. Első lépésben a múmiák szöveteiből a tüdőbaj kórokozójának, a Mycobacterium tuberculosis baktériumnak a DNS-ét mutattuk ki. Az eredmény a kutatókat is meglepte. Majd hetven százalékuk (69,8%) tbc-fertőzött volt. Ez persze nem jelenti azt, hogy mindnyájuk halálát a tbc okozta. Többen - bár megfertőződtek - , mégis egyéb betegség vagy baleset következtében haltak meg. Ami bizonyos, hogy 132-jük szervezete már találkozott a kórral, amely rettegett népbetegség volt a múltban. Napjainkban a tbc antibiotikumokkal jól gyógyítható betegség, azonban a gyógyszereknek ellenálló baktériumtörzsek már több munkát adnak az orvosoknak. A múmiákból kivont bakteriális DNS a modern gyógykezelés előtt, így még az antibiotikum-rezisztencia kialakulását megelőzően élt kórokozókból való. Ezeknek a baktérium törzseknek a vizsgálata új irányt adhat a modern orvostudománynak.

Figyelemre méltó, hogy bár a múmiák több mint kétharmadán kimutatható a tbc-fertőzés nyoma, többen meggyógyulhattak. Erre utal, hogy az eltemetettek átlagos életkora meghaladta a 60 esztendőt. A további vizsgálatokból az is kiderülhet, hogy a hosszú életet megélt tbc-seknek lehetett-e valamiféle természetes védettségük a betegséggel szemben. Ennek az ellenálló képességnek vizsgálata fontos lehet az ismét terjedőben lévő kór megfékezése szempontjából.

Rejtélyek, sorsok, MÚMIÁK

Az embereket mindig is érdekelte a halál, a halál utáni lét vagy nem lét kérdése, hogy mi történik a testünkkel az utolsó leheletünk után. A múmiák pedig egy még misztikusabb világot rejtenek. A Magyar Természettudományi Múzeum Rejtélyek, sorsok, MÚMIÁK című tárlata ebbe a világba engedi a látogatót bepillantatni.

A kiállítás bemutatja a váci múmiákat, mumifikálódásuk körülményeit, valamint a vizsgálatuk során megállapított legújabb tudományos eredményeket. Egyéni sorsokat, családi tragédiákat, rejtélyes haláleseteket tár fel. A látogató multimédiás technika segítségével átélheti azt az ellentétes érzést, amit a 18. századi Vác nyüzsgő élete és a város alatti kripta hűvös nyugalma jelent.

Valódi felfedezőút vezet a koporsók fedelének felnyitásától a múmiák vizsgálatán keresztül a DNS elemzésig. A modern technika nyújtotta lehetőségek módot adnak rá, hogy a látogatók maguk is megpróbálkozzanak a baktérium DNS-ének kimutatásával.

A Rejtélyek, sorsok MÚMIÁK kiállítás 2006. november 30-ig tekinthető meg a Magyar Természettudományi Múzeumban.
Cím: Budapest, VIII. Ludovika tér 2-6.
www.mttm.hu
Tel.: 06-1 210-1085
Nyitva tartás: kedd kivételével naponta 10-18 óráig
A kiállítás megtekintését 12 éven felülieknek ajánljuk.