NÁDAS PÉTER

Saját halál

Jelenkor Kiadó, Budapest, 2004.

Sajátjaink a gondolataink, örömeink, bánatunk, anyagi javaink s például a vadkörtefánk is, amely a kertünkben áll. Ahogyan evilági létünkben élő és élettelen dolgokat birtoklunk, ugyanígy lesz sajátunk a halálunk is. A pontos idejét nem tudjuk, majd egyszer a miénk lesz.

Nádas Péter kortárs írónknak is lesz egy saját halála, amely csak az övé. De pontosítsunk! Neki már volt egy, s élményeit szövegtestbe öntve írt is magának egy újabbat; nagybetűvel és képes könyv alakban. (Szerencsénk, hogy a magyar nyelv értő módon, szabály alkalmazásával tesz különbséget a ’képes könyv’, tehát ’képekkel illusztrált könyv’-jelentésű, és a jelentéssűrítő összetételként használt ’képeskönyv’ szóalakok között.) Prózai szintre emelte a Saját halálban a legnagyobb talányt, hiszen a halál kérdéséről ír a leghétköznapibb természetességgel. Fényről, árnyékról, átlépésről, visszahozásról vall zseniális szerkesztési kompozícióval, ugyanis a bravúros nyelvi játékok mellett világrendről, hitbéli meggyőződésről és meggyőzési kísérletektől nem terhelten leszünk tanúi az író életéért való három és fél perces életmentő küzdésnek.

Ennek során a beteg/író egy olyan helyen jár, ahol nincs időbeliség és térbeliség, megszűnnek a határok és az idő érzékelése. Meglehet az is, hogy a vágyott ’Másvilág’ rejtekezhet ott boldogsággal, békével, de ezt csak sejteni engedi a mű.

Az eseményleírást a bevezetőben is említett vadkörtefa fotója keretezi a bal oldalon, amely minden egyes napon ugyanazon nézőpontból készült fotóval viseli magán az idő múlásának örökül hagyott nyomait, az évszakok változását. Lapról lapra pereg előttünk az idő, lesz a tavaszi rügyfakadásból virágba borulás és terméshozam, majd a zöldellő falevelekből megsárgult, lehulló avar, és újból pőre fatörzs. Fotó és szöveg azzal a nem titkolt szerzői szándékkal került egymás mellé, hogy ezek a legérzékenyebben keretezzék és egészítsék ki egymást. A rügyfakadás fotója pozitív jelentésárnyalatú mondatokkal került egymás melletti lapra, legyenek ezek az odaát idilli eseményleírásai vagy éppen a javuló betegállapot reményteli leírásai akár. Ahol a gyógyulás, a kiút sejlik fel szövegvilágban, ott központi eleme a fénykép és szöveg egységének a fény (pl. a képen lombkoronán átütő fénysugárral), a klinikai halál állapotának érzékletes szóképe pedig az ősállapotba való átbillenés. A halál közvetlen jelenlétét az ősz, a tél, a rideg és élettelen fatörzs képe és állapota kíséri. Szövegvilágának fontos és fajsúlyos része a testi szimptómák és a módosult tudatállapot leírása, az átlépésre készülő ember elméjének kavargó gondolatvilága.

Papírlapra veti Nádas azt, ami foglalkoztatja a hívőt és az ateistát egyszerre. Mindeközben persze megnyugtatja olvasóját arról, hogy nem holmi ezoterikus ’mi van odaát?’ könyvecskét tart a kezében, hanem orvostudományi jártasságról és mély filozófiai műveltségről tanúbizonyságot tevő szépirodalmi szöveget. Részletgazdag leírást az eszméletvesztésről, a szirénázó mentőautóban tett kába és végnélküli utazásról, a kórházban bekövetkezett halálélmény patetikus leírásáról és az átlépésről. S utóbbi időbeli szomorú végéről, melyet a reanimáció sikeressége szakított meg mert miután visszahozták az életbe, Nádas Péter különösen józan, furcsán felkavaró könyvet írt a lét törékenységéről és a fény után való sóvárgásról - s ez a fény az alagúton innen és túl egyaránt vár bennünket. (Kugler, 2002)

Nem akar mindentudó énelbeszélő lenni Nádas, bár szövege kritikusai szerint nem más, mint a magyar halottaskönyv. De abból is olyan, ami magával viszi az olvasót a túloldalra, majd vissza is hozza. (Janecke, 2002)

IRODALOM

JANECKE, S. (2002): Nem csak novemberben. Nádas Péter leírja saját halálát, és arra ösztönöz, hogy gondolkozzunk a múlandóságról. In: Westfälischer Anzeiger. 2002. október 2.

KUGLER, B. (2002): Három és fél perccel a túlvilág előtt. In: Tagblatt. 2002. november 15.

BARTIS ATTILA

A vége

Megvető Kiadó, Budapest, 2015.

Bartis Attila fotós főhősének fotográfusi látásmódja sikert aratott az olvasók körében: a Libri irodalmi közönségdíját nyerte el az alkotás május végén. De mit is jelent a fotós látásmód és fotós narratíva? Legyen a kezdés is in medias res, a regényhez hasonlóan egyfajta képiség a négyzeten.

Rávágta az ajtót a postásra, aki halott apjának szóló levéllel csengetett. Mert csak hónapokkal a temetést követően nyitotta ki apja egykori szobájának ajtaját. Ekkor ágyazott be, pakolt és festeni készült, mert a gyász súlyos terhet rótt rá, eddig minderre képtelen volt. Hónapok kellettek neki, hogy cselekedni tudjon. S maga sem tudja miért, de ezen az éjjeli órán a Városligetbe indult a Lövölde tér - Majakovszkij utca vonalon. A részegek gyűrűjéből a sötétbe menekült, ahol egy szeretkező párral nézett farkasszemet. - mintha egy film forgatókönyvét olvasnánk vagy prózában mesélnénk el egy tegnap látott színdarabot. Az utcanevek beszélőek a fővárost jól ismerőknek, könnyű térben és történelmi időben elhelyezni a regényt.

Így él Bartis regényhőse, az énelbeszélő Szabad András egyes szám első személyben. Nomen est omen...
A magát elefántcsont-toronyba záró főhős a szó legszebb értelmében szabad, de mégis magas falakkal elzárt. Lelkes, sőt már-már mániákus és izolált. Önizolált, ha létezik ilyen megfogalmazás. És fotós, aki mindent megörökít, mindet fotós szemmel néz, fogad be, memorizál. Így tesz most is a Városligetben; a nő nem veszi le róla a szemét, a vaku villan. A filmet kifűzi a gépből, ott hagyja a tekercset egy cetli kíséretében, rajta a címe; a többi képkockát ide kéri vissza, majd hazaindul.

Ki más tehetne ilyet, mint az, aki ezer fokon ég és él. Aki mindemellett kísérteties, titkos vonzalmat érez a női cipők kopogása iránt. Aki mindig az ablakhoz rohan, ha kopogást hall az utca kövén. De ma éjjel tudja: ez a kopogás más. A Városligeti szempár gazdája, Éva igyekszik hozzá a filmtekerccsel.

Kettejük történetét írja meg Bartis a fotógráfus narratív szemléletével, s a kor létélményét veti papírra: Szabad András gyászát és keserűségét; Éva távolságtartó, ám valahol szenvtelenségbe hajló közvetlenségét, lakókörnyezetük minden rezdülését, a társadalom-politika-város fura és néhol bizarr leképeződését. Vonzódásuk, viszályaik, harcaik és megélt pillanataik a fotókban válnak örökké. Azokban a fotókban, amiket - tudatosan vagy tudattalanul - kattint el Szabad András, a fotóművész. Fotókat készít az apját gyászoló fiú a sokk idejében - önterápiás céllal -, s a regényidőben az elutasítás vagy izoláció szakaszának lezárásához pedig talán akkor érkezik el, amikor hónapokkal a haláleset után bemegy a szobába, ott pakolni és takarítani kezd.

A múló pillanatokra figyelmeztető, szomorú lenyomatokká lesznek e fotók Bartis regényében úgy, hogy közben Szabad András önmaga börtönéből szabadulni képtelen; a fotós önterápia sikertelen.

És a társadalomé vagy az egyéné sikeres-e? A kérdést nyitva hagyom, ott rejtezik a válasz A végében.