A kortárs irodalomban érezhetően erősödik az autobiográfia és autofikció iránti érdeklődés. A magyar irodalmi térben, különösen az utóbbi három évben több, a szülők halálát középpontba állító mű jelent meg (Szilasi László: 18:48: telefon; Babarczy Eszter: Apám meghalt; Bánki Éva: Apjalánya stb.). Lapis versei kapcsolódnak ehhez az önéletrajzi impulzusból kiinduló, gyászfeldolgozó irodalmi irányhoz, csak épp líraként artikulálva a gyász tapasztalatát.

A prológus vers (Három bajtárs) megteremti a kötet önéletrajzi olvashatóságának feltételeit, ugyanakkor a versbeszélő és az apa névazonossága lehetőséget ad a tükörjátékra, ahol a szerepek felcserélésével a saját halálától való félelem is felsejlik az elveszített személy kapcsán. A vers prózaisága, a költői kérdések sora a kérdezés lehetetlenségét állítja, míg a válaszok üres tere a halál hiányalapúságára épít.

Az Állandók ciklus nyitóverse (Hitbogár) a kötet központi kérdését fogalmazza meg: „Sírban lakozom, mióta megszülettem. / De ha ott fekszem, miért kiáltok hozzád?” (40.o.). A versek ily módon a heideggeri halálhoz viszonyuló lét fogalmi keretében olvashatók, ahol az emberi élet végessége a teljesebb lét célját szolgálja. A versek halálfelfogása szorosan kapcsolódik a keresztény kultúrkörhöz és az Újszövetség feltámadás történetéhez, „Krisztus sírjába óvatosan lépünk. / Nincs ott, amit keresünk. / Vasárnap erős, nincs üzenete a halálról” (Közösség, 53. o.).

A Változók ciklus prózaiságát a második versciklusban a kötet címében megfogalmazott töredékesség váltja fel. Az Állandók ciklus verseiben a fragmentáltság formai szempontból is megjelenik. A félbeszakított gondolatok, ellipszisek, szaggatott mondatszerkezetek töredékként utalnak az elvesztett teljességre, míg a szintaktikai megszakítások a kommunikáció lehetetlenségét jelzik. Ebben a ciklusban kap helyet a továbblépés sejtelme „Nekilát a halál elengedésének, / szárítja napjai gyümölcseinek húsát. / Kacérkodik a megbocsátással, / összesepert haragját / a még élőknek tartogatja.” (Maghasadás, 47.o.). Az egyesszám első személyű megszólalások távolságot teremtve váltanak át egyesszám harmadik, illetve többesszám elsőszemélyű megfigyelésekké. A halál univerzalitásának érzékeltetése a grammatikai eltávolítás révén a személyes gyászélménytől a kollektív tapasztalat felé mozdul.

Lapis József kötete fontos a kortárs magyar gyászirodalom kontextusában. A kötet erőssége, hogy a személyes gyászélményt univerzális narratívába ágyazza, ezáltal képes az egyéni veszteséget kollektív tapasztalattá és filozófiai kérdésfelvetéssé tágítani. A cikluscímek dichotómiája összjátékba kerül a gyász paradox természetével. Lapis kötete olyan költői nyelvet teremt, amely nem elsősorban a halottról, hanem az élőről beszél. A Beszédtöredékek a halálról így válik beszédtöredékekké az életről, amely a veszteséggel együtt is folytatódik.

Kovács Veronika
Pécsi Tudományegyetem
Irodalom- és Kultúratudományi Doktori Iskolájának hallgatója
kovacsveronika199@gmail.com