PhD habil. egyetemi docens, mentálhigiénés szakember, hospice- és gyásztanácsadó
Semmelweis Egyetem, Általános Orvostudományi Kar, Magatartástudományi Intézet
HVG Könyvek, 2021
439 oldal
Egy könyvismertetőt nem illik személyes emlékkel kezdeni, de mégis kikívánkozik. A 90-es évek elején-közepén elbűvölten hallgattuk-figyeltük Polcz Alaine-t a Magyarországon először tartott gyászfeldolgozás képzés alkalmain, amelyet a gyönyörű, Városmajor utcai lakásában tartott. Néha Mészöly Miklós is belehallgatott a csoportos munkába, és többször együtt ültük körül Alaine asztalát. Akkoriban Pilling János is abban a házban lakott fiatal orvosként. A közös munkából nőtt ki a gyásszal foglalkozó Napfogyatkozás Egyesület, majd a Kharón Thanatológiai Szemle is…
Szívtuk magunkba Alaine tudását, aki szeretettel, gondosan terelgetett minket a gyászfeldolgozás rögös útján. Már nem volt fiatal és a rengeteg tapasztalat, eset megbeszélése nyomán erősödött bennem az az érzés, hogy a gyászkísérés művészetének elsajátításához bizonyos életkor, valamint az ezzel járó bölcsesség és alázat is szükségeltetik. Singer Magdolna – remélem, nem sértődik meg, hiszen egyidősek vagyunk – rendelkezik mindhárommal.
Csak a legmélyebb gyakorlati tapasztalatokból születhet ilyen bátor könyv, mint a Gyászkísérés.
Miért jó és bátor a Gyászkísérés? Számomra elsősorban azért, mert átalakítja bennünk a gyásszal kapcsolatos konvencionális gondolkodást – pl. leszámol a gyász „fennköltségével”: hogy csak elfúló hangon, ünnepélyes képpel lehet róla beszélni, jól eltávolítva magunktól. Tabukat döntöget. Elutasítja a „halottról jót vagy semmit” szemléletet. Leírja, hogy igenis előfordul, hogy a hozzátartozó megkönnyebbül a szerette halálakor. Olyan érzésekről, gondolatokról szól, amiről eddig nem, mert nem lehetett kimondani: viccekről, nevetésről, „bénázásokról” a haláleset és gyász kapcsán. Igen, a szerző önironikusan leírja, milyen hibákat is elkövetett mint gyászkísérő. És ezekből a hibákból mi is sokat tanulhatunk!
Mit tanulhatunk még a könyvből? Azt, hogy hányféle arca lehet a gyásznak, milyen kreatív megküzdési módokat próbálhat ki a gyászoló, hogyan, milyen módszerekkel segíthetünk neki és hogyan nem. Singer Magdolna részletesen bemutatja, miként fogadja a gyászolót mint segítő, milyen módszerekkel dolgozik vele az egyes ülések során, és hogyan fejezi be a közös munkát. Többször kihangosítja a saját gondolatait, érzéseit is a gyászoló és az eset kapcsán (ld. pl. a Csórikám című esetet, amely igazi gyöngyszem). Felhívja a figyelmet konkrét gyakorlati teendők fontosságára is mint pl. a hagyaték rendezésére vagy az előzetes döntésekre. Mindez rengeteg esettel és impozáns szak- és szépirodalmi hátteret felvonultató irodalmi részlettel illusztrálva, élvezetes stílusban megírva minta lehet minden gyászoló és minden gyászkísérő laikus és szakember számára.
A könyv legfőbb értéke, hogy közel hozza, és ezzel tabutlanítja a gyászt, ezt a mindmáig tabu témát és közel hozza a gyászolót is, akit ma még sokan elkerülnek. Ahogy a szerző által idézett, kifejező tanpélda is mutatja: A pásztor egy farkast lát közeledni a távolban. Ahogy közelebb ér, látja, hogy egy ember. Amint mellé ér, felismeri, hogy a barátja.
(36. o.)
Dr. Hegedűs Katalin
PhD habil. egyetemi docens, mentálhigiénés szakember, hospice- és gyásztanácsadó
Semmelweis Egyetem, Általános Orvostudományi Kar, Magatartástudományi Intézet
hegedus.katalin@med.semmelweis-univ.hu
pedagógus, technikai munkatárs
Észak-Pesti Tankerületi Központ, Arany János Általános Iskola
Sursum Kiadó, 2021
336 oldal
Ne kövessük a tömeget, mert az nem hiszi vagy semmire sem becsüli azt, amit nem lát, holott életünk legfontosabb értékei láthatatlanok. A jezsuita szerző a maga és mások felkészítése érdekében, korának legnépszerűbb lelkiségi műfajában írta meg ars moriendijét (1620).
Az égbolt csillagai parányinak látszanak ugyan, mégis nagyobbak a földkerekségnél
– írja a Galilei-perben is szerepet játszó bíboros. Ostobaság nem foglalkozni eleget és alaposan az életünk végével, mégis épp’ ez a tagadás a jellemző.
A halálunk a fő kérdés földi zarándoklatunkon, hiszen elkerülhetetlen, mindenkire érvényes és sokszor bizony váratlan is. Világi szemmel értelmetlen, sok szenvedést okoz. Ahhoz, hogy halálunk jó legyen, előbb jól kell élni, mégpedig a tudatos felkészülés eszközeivel: a végső dolgokról való elmélkedéssel, a virrasztással, a böjttel, az alamizsnával. Még mielőtt elhagynánk ez árnyékvilágot, már előbb meg kell halnunk e világnak: látható, ideigvaló és talmi értékeinek. Sokan vallják ezt a keresztények között, de kevesen követik! A lelki életben pedig veszedelmes dolog a halogatás.
A mentális felkészülésben Bellarmin szerint a legjobb a napi kétszeri lelkiismeret-vizsgálat, a tulajdonképpeni jezsuita examen máig élő rendi hagyománya. A hirtelen vég ellen is orvosság a halál mindennapi és folytonos emlékezete. Capua érseke ugyanakkor nem életidegen, távol áll tőle a savonarolai radikális aszketizmus.
Miért nevezi jónak a halált? Erre az a válasza, hogy az ember vesződségeinek, szenvedéseinek végére ér, nyugalmat szerez, a maga körül elrendezett világa, ha felkészült, megelégedéssel, örömmel töltheti el. A hívő meglátja életének egyetlen célját: teremtőjét.
Az utóbb szentté, majd egyháztanítóvá avatott püspök megkapó életpéldái és a haldoklókról szóló történetei nem csak a híveknek, hanem mindannyiunknak szólnak. A kötetet a kiadó leleményéből kiváló illusztrációk sokasága ékesíti, egy szintén korabeli, népszerű műfajból, az emblémáskönyvből válogatva. A kép-szöveg narrációt erősíti a kortörténeti jegyzetanyag, képleírásokkal, allegória- és szimbólum-értelmezésekkel.
Bellarmin mindenesetre maga vált a könyvében leírtak hiteles illusztrálójává, amikor pár hónappal annak befejezése után a pápai konzisztóriumok jegyzőkönyve szerint “… a holtak országából átment az élők birodalmába.”
Zengő Péter
technikai munkatárs
Dél-Pesti Tankerületi Központ Szárcsa Általános Iskola
cancel.zp@gmail.com
PhD habil. egyetemi docens, mentálhigiénés szakember, hospice- és gyásztanácsadó
Semmelweis Egyetem, Általános Orvostudományi Kar, Magatartástudományi Intézet
Vlog Influence Kft, 2020
309 oldal
Jó stílusú, olvasmányos kultúrtörténeti művet írt Vona Gábor történész, akit elsősorban a politikusi múltja okán ismerünk. Kényes a lavírozás a politika és a bölcsész lét között, de Vona megugorja ezt az akadályt. Az Előszóban írja: „Ebben a könyvben az emberi kultúra miértjét keresem. Nem azt, hogy mit csinálunk, nem azt, hogy hogyan, hanem azt, hogy miért. Munkám során sok tudományág eredményét igyekeztem beilleszteni a kultúrtörténeti modellembe, de valójában öt dolgot fűztem össze eggyé: a történészi tanulmányaimat, a politikai tapasztalataimat, az egzisztenciális pszichológiát, a rettegéskezelés elméletet és a hálózatelméletet.” (10. o.) Az impozáns háttér-szakirodalmat felvonultató fejezeteket tehát miért-tel kezdődő kérdésekkel vezeti be, felkeltve ezzel az olvasó érdeklődését, hiszen ezek a fejezetcímek némi hatásvadászatot sem nélkülöznek.
A könyv alapgondolata: a haláltudat és a haláltól való szorongás az, ami alapvetően meghatározza emberi mivoltunkat, ezáltal vagyunk megkülönböztethetőek az állatoktól. Az ember éntudatának kialakulásával („Miért nem bocsátott meg Ádámnak és Évának a megbocsátás istene?”) a haláltudat, majd a halálszorongás, illetve ennek elfojtására való törekvés vonul végig az emberiség történelmén. A halálszorongás elfojtására pedig az emberiség kitalálta a kultúrát, vagyis a vallást, a művészetet és a tudományt – amelyek különböző módokon: a túlvilág ígéretével (vallás), a flow élménnyel és a katarzissal (művészet), valamint a világ megértésének és uralásának vágyával (tudomány) nyújthatja a halhatatlanság ígéretét.
A könyv legérzékletesebb részei, amikor a szerző szellemes, laza stílusban fogalmazva foglal össze óriási horderejű kérdéseket, pl. azt ecseteli, hogy mi lesz a kultúrát (vallást, művészetet és tudományt) elutasító mai emberrel, aki kiábrándultan és önbecsülését vesztve a mértéktelen fogyasztásban, az evésben-alvásban-szexben (a szerző szavaival a zabálásban, döglésben és b…ban) vagy a közösségi médiában keresi a halhatatlanságot. A bulik és nyaralások okozta belefeledkezések rövid időre feledtetik velünk a halálszorongást, de utána újra támad az elidegenedettség érzése.
Az össznépi fogyasztás-imádat ellenzői vagy alternatíváinak képviselői – pl. az ökotudatosok - egyelőre elitisták. A szintén terjedő poszthumanizmus pedig többek között az állatokhoz – elsősorban a házi kedvencekhez - való különleges viszonyunkat veti fel: az emberektől való elidegenedettséggel egyidőben egyre inkább antropomorfizáljuk imádott kutyáinkat és macskáinkat.
Vona Gábor minden oldalról ugyanazt hangsúlyozza, ugyanazt erősíti az irodalmi idézetekkel: az emberiség legfőbb kérdése a halálszorongás és az ennek legyőzésére tett sikeres és sikertelen kísérletek határozzák meg a történelmünket és jelenünket. Hiányolhatjuk azokat az irodalmakat, amelyek vitába szállnak ezzel az alapgondolattal és ezáltal vitát indukálhatnak. A könyvben nincs vita, nincs nézetek szembeállítása, csak egymás mellé helyezése, ilyen módon a könyv végére – minden gazdagsága mellett – hiányérzetünk támad.
A könyv végső gondolata fontos: foglalkoznunk kell a végességünkkel, ez növeli az önbecsülésünket is. Tehát: „Keressünk magunknak biztos menedéket, nemes életcélt, közhasznú hazugságot, egyszóval keressünk magunknak kultúrát. Míg a halál el nem áraszt.”
Dr. Hegedűs Katalin
PhD habil. egyetemi docens, mentálhigiénés szakember, hospice- és gyásztanácsadó
Semmelweis Egyetem, Általános Orvostudományi Kar, Magatartástudományi Intézet
hegedus.katalin@med.semmelweis-univ.hu