Összefoglalás - Robert Desnos a francia szürrealista irodalom egyik úttörő alakjaként, 1929-ig a mozgalom tagjaként, költőként és prózaíróként is alkalmazta az irányzat írástechnikáját (az automatikus írást), poétikáját és témáit. Az irányzat képviselői a hétköznapi, racionális gondolkodás ellen lázadva nagy hangsúlyt fektetnek a meglepetésre, a játékra, a képzeletre, az álomra, a vágyra, a kalandra, a véletlenre és a szabadságra. Ennek a tematikus hálózatnak a középpontjában a titok és a csoda áll. Desnos prózájában ezek kiegészülnek a bűn, a kegyetlenség, a halál és a szerelem motívumaival, egy fekete humorral átszőtt titokzatos, groteszk, álomszerű világot hozva létre. A halálnak a titokkal és a csodával való összekapcsolása a romantika olyan alkotóit idézi, mint Hölderlin, Novalis, Poe, Blake és Baudelaire. Desnos szürrealista kísérleti regényei (Les Pénalités de l’enfer ou Nouvelles Hébrides »A pokol büntetései vagy az Új Hebridák«, 1922; Deuil pour deuil »Gyászt a gyászért«, 1924; La Liberté ou l’amour! »Szabadságot vagy szerelmet!«, 1927) mellett ez a sajátos, a halált a tragikumtól megfosztó hang figyelhető meg a novellákban is. Desnos stílusának különlegessége a csodálatos, a hétköznapi és a groteszk elegyítése mellett a morbid hang, amely iróniából és fekete humorból tevődik össze.

Összefoglalás - Esszémben az egyik legismertebb 20. századi amerikai költő, John Berryman Az öngyilkosságról (Of Suicide) című versével foglalkozom, amely Jánosy István fordításában magyarul is hozzáférhető. Berryman életrajzából tudjuk: tizenegy éves volt, amikor apja öngyilkosságot követett el, és később, hatvankét éves korában ő maga is saját kezűleg vetett véget az életének. Megközelítésemben azonban amellett érvelek, hogy e tragikus események ismerete alapvetően nem segít hozzá a költemény árnyaltabb megértéséhez. Berryman versében kiemelten fontosnak tűnik az utalás Epiktétoszra és Lukács evangélistára. Munkámban arra a kérdésre keresem a választ, hogy a két szerző gondolatai hogyan kapcsolhatók a vershez, és hogyan veszi át, hogyan írja újra azokat Berryman. Elsősorban a sztoikusok halálról és öngyilkosságról alkotott felvetéseit, illetve Lukács boldogság- és jajmondásait vetem össze a Berryman verséből kibontható elképzelésekkel.

Összefoglalás - A gregorián repertoár a nyugati, római egyházi zenei hagyomány énekelt imádságait foglalja magában. Írásom egy gregorián műfaj, a responzórium prolixum szövegeit tárgyalja a virrasztó halotti zsolozsma kapcsán. Ezeket az énekeket képzett előénekesek (cantores) adták elő váltakozva a kórussal (chorus). Az énekszerzés folyamatában a mindenkori előénekesnek kulcsfontosságú volt a szerepe, hiszen a középkori kántor nem csak liturgikus-zenei előadó, hanem egyszersmind kora értelmisége (teológus, filozófus), valamint alkotó művésze (költő, zenész, koreográfus) is volt. A gregorián énekszövegek túlnyomó hányada bibliai idézet, kisebb hányada szerzőhöz kapcsolható vagy névtelen szerzőjű himnuszköltészet. A responzórium prolixumokban olyan nem kötött verselésű, rövid szövegrészletek is előfordulhatnak, amelyek, bár bibliai ihletésűek, mégsem szó szerinti idézetek, hanem névtelen szerzőtől származó szövegadaptációk: ezek egyben a kántori énekszerzési gyakorlat bizonyítékai.

Összefoglalás - Az orvosi humaniórákon a betegség és halál irodalmi ábrázolásán belül a tragikus műfajok nem kapnak elég figyelmet. A szokásos fiktív és nem-fiktív betegségnarratívák, (auto)patográfiák a regény modern műfajának sajátosságait mutatják, az életesemények koherens narratív egésszé szervezésének, azaz bizonyos értelem találásának vagy konstruálásának igényével. A nagy nyilvánosságot kapó életvégi bioetikai esetek azonban nem teljesen illeszthetők ebbe a felfogásba, tragikus feszültségük révén inkább a drámai műfajok jellemzőit hordozzák magukon. Az élet és halál sorskérdéseinek irodalmi és társadalmi ábrázolása továbbra is a tragikus világkép forrása, amely így tovább gazdagíthatja az orvosi humaniórák megközelítését.

Összefoglalás - A Másik halála olyan mélyen megrendítő léttapasztalat, amely nem csak a veszteség érzésével, de saját mulandóságunk gondolatával is szembesít. Ennek a tapasztalatnak a feldolgozását nevezhetjük halálracionalizálásnak, mely során egyfajta értelmet adó, vigaszt kereső tevékenységet folytatunk. A népi hagyomány szokások útján segítette a Másik halálának elfogadását, a gyász folyamatát, azonban ezek lassan feledésbe merültek, így újfajta racionalizálási módot kell kialakítani. Ennek egyik lehetősége a filozófia és az irodalom tere, mely a nyelv segítségével próbál terminusokat találni a halál feldolgozhatatlanságának tapasztalatára. A tanulmány célja, hogy ennek egyik példáját bemutassa a kortárs költészetből, Peer Krisztián versei alapján.