KHARÓN

Thanatológiai Szemle

elektronikus folyóirat

Tartalom

XXVI. évfolyam

2022/2

Könyvajánló


 ZSÁK ÉVA
ZSÁK ÉVA

társadalomkutató, PhD hallgató

zse1976@gmail.com

Semmelweis Egyetem, Általános Orvostudományi Kar, Magatartástudományi Intézet

KRIZSAI FRUZSINA

A haláltól a búcsúzásig - Halottbúcsúztató versek funkcionális kognitív pragmatikai vizsgálata

Szépirodalmi Figyelő Alapítvány Budapest, 2021.
218 oldal

Krizsai Fruzsina - A haláltól a búcsúzásig című könyvének fedlapja

Krizsai Fruzsina doktori disszertációjának könyvként kiadott változata kivételes és figyelemre méltó perspektíváját nyújtja a halálhoz való emberi viszonyulás elemzésének. A verses halotti búcsúztatók speciális nyelvészeti és folklorisztikai műfaji jellegzetességeinek vizsgálata betekintést enged a diskurzusok résztvevőinek egymáshoz és a halál eseményéhez való viszonyulásába, rávilágítva arra a szociális és történeti kontextusra is, amelyben a búcsúztató versek keletkeztek. A feldolgozott források a 19. század közepétől a 20. század utolsó évtizedéig ívelő spektrumban három - egymástól földrajzilag és nyelvjárás szerint is jól elkülönülő kéziratos néprajzi gyűjtésben fennmaradt - korpuszból származnak: Dél-Gömörből, a Tolna megyei Felsőnyékről, valamint a Csongrád megyei Csanytelekről, nyolc kántor tollából. A végleges adatbázisba 90, életkori csoportok alapján kiválogatott halottbúcsúztató vers került.

Az életkori megoszlás a gyermek, fiatal/középkorú és idős kategóriákat jelenti, annak függvényében, hogy a halottbúcsúztató kinek a halálára íródott. (58-61. o)

A könyv felépítése lehetőséget ad az elsősorban kvalitatív szempontú, ám kvantitatív részeket is magában foglaló elemzés szisztematikus követésére. A fejezetek végigviszik az olvasót a releváns lingvisztikai területeken és definíciókon, segítve az értő olvasást a laikus érdeklődő számára is. A Bevezetés-t követő Elméleti háttér (2. fejezet) részletesen taglalja a műfaj, a személyiségjelölés, a területi nyelvváltozat, valamint a stílus releváns jellemzőit, míg az Anyag és módszerek című 3. fejezet megismerteti a tanulmányozott szövegek feldolgozásának munkamódszereit és eszközeit. A legizgalmasabb rész kétségkívül a 4., Elemzések fejezet, amely a személy-, a tér- és helyjelölés, az időviszonyok, továbbá a stílusbeli, szociokulturális tényezőket is magában foglaló változatosság mentén vizsgálja a korpuszba beválogatott verseket, idézetekkel illusztrálva a nyelvtani jellegzetességeket.

Az alábbiakban szubjektív szempontok alapján szeretnék kiemelni olyan elemeket a kötet különböző fejezeteiből, amelyek a nyelvészeti elemzésekben kevésbé járatos érdeklődő számára is közelebb hozhatják a halotti búcsúztató verseket, és néhány érdekes szempontra irányítják a figyelmet.

A halottbúcsúztató vers mint műfaj olyan alkalmi költemény, amelyben a temetések során a halott búcsúzik a kántor szavain keresztül az őt gyászoló hozzátartozóktól. (23. o.) A vizsgált költemények a 19-20. századi paraszti, falusi közösségekhez köthetőek, jóllehet eredetük a késő középkorban egyházi temetési szertartásokban, majd felsőbb társadalmi rétegekben a halotti búcsúztatókban követhető nyomon. (44.o.) A műfaj jellegzetességei közé tartoznak az általánosan felismerhető tartalmi és szerkezeti összetevők, a gyászolóktól való búcsúztatás hierarchikusan meghatározott sorrendje, valamint az elhunyt és a haláleset egyedisége is. Az emberi élet vége adja azt a perspektívát, amelynek tükrében a kapcsolatok, történések értelmeződnek. A vers mindezek révén segíti a gyász megélését és a közösség búcsúját. (A témához ld. még: Miklós Réka: Középkori kántori költészet a halotti virrasztó zsolozsmaresponzórium prolixum szövegeiben. Kharón, 2021; 25 (1): 25-38.)

A költeményekben olyan fiktív diskurzusok jönnek létre, amelyekben a már csak fizikailag jelen lévő elhalálozott a kántoron át szólítja meg az őt siratókat. A kántor kiváltságos személy, éppen ezért az ő kinyilatkoztatásán keresztül lehetséges a búcsú és az elhunyt személy egyediségéhez, életútjához való hozzáférés. (72-73. o.) Erre jó példa a tanulmányban idézett dél-gömöri és felsőnyéki gyűjtésben egyaránt fellelhető verssor:

„Éntőlem az ő nevében végbúcsúját vegyétek” (DG3: FK33) (72. o.)

A búcsúztatás során megjelenő hierarchia alapja az elhunyt és a tőle búcsúzók szociális távolsága, a közelebbi és távolabbi hozzátartozók megkülönböztetése. Minél közelebbi a hozzátartozó, annál hangsúlyosabbá válik az egyénként való megszólítása a sorokban, egyes szám második személyben, míg a nem közvetlen rokonok, ismerősök jellemzően homogén közösségként szerepelnek a távozó búcsúszavaiban. (99. o.)

A versek jellemzően tartalmaznak olyan nyelvi szerkezeteket, amelyekben az elhunyt vagy akár a gyászolók növényi metaforikus kifejezésekben szerepelnek. Ezek a nyelvi képek utalhatnak így az elhalálozott életkorára és a közösségben betöltött szerepére egyaránt. Míg a fiatal felnőttek virágos növény/virágszál-ként szerepelnek, akit idejekorán ragadott el a halál, az idősebbeknél gyakoribb a fa képének megjelenése, rámutatva a kiteljesedett életre, annak gyümölcseivel is.

„Ezen bús családnak zsenge bimbója volt” (FNY2: GY276) (101. o.)
„Csak imént virult még élte szebb korában
S már hervadva fekszik a halotti ágyban”
(FNY:1 FK:14) (103. o.)
„Mint az elvirágzott vihar tépdeste fa
Hetvenhat év után megyek a sírba ma”
(DG1: I2) 104. o.)

A vizsgált közösségek vallási meggyőződésének és halálképének megfelelően Isten és a halál is ábrázolódik a diskurzusban, legfőképp az elhunyttal való vonatkozásban. A halál mint aktív cselekvő okozza a haláleset bekövetkeztét, aki lehet „jótevő” de akár „kegyetlen” is. (107-108. o.) Isten ugyanakkor nem csupán cselekvések, hanem a neki tulajdonított vágyak és szándékok formájában járul hozzá a halál eseményéhez.

„Mert így tetszék az Istennek, legyen áldott szent neve” (FNY1) (11. o.)

A temetési szertartás alatt már csak fizikailag jelen lévő elhunyt térbeli elhelyezkedését a „koporsó”, „sír”, „e világ”, „ég” és „föld” kifejezések használatával helyezik a vizsgált szövegek megfelelő kontextusba. (132. o.) Ezeknek a megjelenítése azt a változást is jelzi, amely a társas viszonyokban, kapcsolatokban következik be a halállal. (140. o.)

„Lelked fent az égbe tested koporsóba, […]
Itt hagyod a földet, itt ezen világot,
(CST: GY6) (133. o.)

A búcsúzó/búcsúztató versek hangvétele ünnepélyes, emelkedett és formális, az alkalmazott nyelvi kifejezéseiket választékosság jellemzi. A szövegek kézirataik alapján tervezett, a temetési szertartás előtt elkészített írások, a kántor a gyászolókkal egyeztetve fogalmazta meg a verseket. (179-180. o.) Figyelemre méltó jellegzetesség bennük az – ekkor már a nyelvi gyakorlatban funkcionális szereppel nem bíró - elbeszélő múlt idő alkalmazása, amely a stílusbeli választékosságot, esztétikai motiváltságot hangsúlyozza (pl. sírba tére, véget ére, özvegységre juta, megállítá szívem) (186-187. o). Az elemzés révén a néprajzi gyűjtésekből származó forrásanyagok nyelvészeti vizsgálata alapján felfedezhetővé válnak azok a motívumok és sémák, amelyekre épülve az egyes közösségek sajátosságai is azonosíthatóvá válnak, egyedi jellegzetességeikkel és értékeikkel.

A könyv bemutatását néhány személyes gondolattal szeretném zárni. Legkorábbi, még gyermekkori emlékeim a temetési szertatásokról talán leginkább a kántorok búcsúztatói verseit idézik fel. Abban az észak-magyarországi faluban, ahol felnőttem, a temetési gyászszertartások egyik legünnepélyesebb és legszemélyesebb részét jelentették, jelentik a mai napig is a halottbúcsúztató versek, amelyeket a gyászolók még a temetési szertartás után is emlegetnek. Az emelkedett hangvételű sorok lehetőséget adnak az eltávozott életéért való hála és megbecsülés kifejezésére, a veszteség megfogalmazására, a személyes búcsúra, a gyász megélésére. Krizsai Fruzsina elemzése olyan szempontokkal gazdagította számomra ezeket a személyes emlékeket, amelyek így még ünnepélyesebbé, egyedibbé válhatnak.

Zsák Éva
PhD hallgató, társadalomkutató
Semmelweis Egyetem, Magatartástudományi Intézet
zse1976@gmail.com


DR. KŐMÜVES SÁNDOR
DR. KŐMÜVES SÁNDOR

egyetemi adjunktus

komuves.sandor@med.unideb.hu

Debreceni Egyetem, Általános Orvostudományi Kar, Magatartástudományi Intézet

VOLKER GERHARDT

Az ember veleszületett méltósága (Biopolitikai tanulmányok)

Líceum Kiadó Eger, 2021.

Volker Gerhardt Az ember veleszületett méltósága című könyvének fedlapja

Volker Gerhardt (1944) filozófus a magyar olvasóközönség számára elsősorban a Friedrich Nietzschéről magyarul is megjelent monográfiája révén ismert. A jelen kötetben a munkásságának egy másik vetületébe nyerünk bepillantást, abba a részbe, amely a biopolitika különböző kérdéseit taglalja. Gerhardt 2001-ben meghívást kapott a Német Szövetségi Köztársaság Etikai Tanácsába, a kötet írásai a meghívást követő időszakban születtek.

A kötet számos bioetikai kérdést érint, ezek közül jelentős súly helyeződik a személy státuszának a tárgyalására, elsősorban a német Alkotmánybíróság 1975-ben hozott ítéletének, illetve az 1990-es embrióvédelmi törvénynek a kontextusában. Gerhardt a filozófiai hagyományt, ezen belül is legfőképpen a német filozófiai hagyományt mozgósítja elemzései során. A filozófiai álláspontjai rendszerint az élet különböző érintett területeinek konkrét jogi szabályozásával, a szabályozások megalapozásával folytatott párbeszédek során kerülnek kifejtésre.

A jelenlegi magyar kiadás egyik kuriózuma, hogy Gerhardt külön a magyar kiadáshoz új előszót készített (a régi is szerepel a kötetben). Ebben reflektálhatott például a német Alkotmánybíróság 2020 februárjában meghozott azon döntésére, amely alapjogsértőnek találta a német büntetőtörvénykönyvnek az öngyilkosság rendszeres, szervezett elősegítését kriminalizáló rendelkezését. Az Alkotmánybíróság érvelése azokra az esetekre vonatkozott, amikor a beteg önrendelkezési jogát gyakorolva maga rendelkezik a saját haláláról, maga idézi elő saját halálát, ehhez azonban igénybe veszi valaki másnak a közreműködését. Gerhardt a döntéssel szimpatizáló álláspontjának részletes kifejtését a kötetnek azokban a fejezeteiben találhatjuk meg, amelyek a személy életvégi önmeghatározásának, önrendelkezésének kérdéseit tárgyalják mélyreható módon. A Kharón olvasói számára talán éppen ezek a tanulmányok: a Végső segítségnyújtás (A morális probléma egy gyógyíthatatlan beteg halál iránti kívánságának kezelésében), illetve A halál szüksége és szükségessége vonhatják a leginkább magukra a figyelmet. A gerhardti álláspont teljeskörű megalapozása azonban csak akkor tárul fel számunkra, ha a többi, a kötetben taglalt cselekvési opció – in vitro fertilizáció, abortusz, klónozás stb. – elemzését is alaposan követjük. A teljesebb megértés az életvégi döntés gerhardti álláspontját tekintve azért is fontos, mert tágabb kontextusban markánsabban rajzolódik ki a szenvedő embertársainkhoz való viszonya, a gondoskodás hangsúlyozása, amely az élet befejezése mellett hozott döntés körülményeit tekintve fontos szereppel bír: „Biztosak lehetünk abban, hogy az élet megszakításának kívánsága annál ritkábban lép föl, minél közelebb állnak valakihez szenvedésében is hozzátartozói és barátai. Ezért kell az élőknek törekedniük a haldoklóval való közösségre. Csupán így lehet az igazán halt halál az élet része.” (131.o.)

A kötet színesíti a hazai bioetikai irodalmat, ezen belül erősíti annak a hagyománynak a jelenlétét, amely a német filozófusok által művelt bioetika. A jelen kötet a Debreceni Egyetem Bioetikai kutatócsoportjának és az Eszterházy Károly Egyetem Filozófia Tanszékének együttműködésében jelent meg.

Dr. Kőmüves Sándor
egyetemi adjunktus
Debreceni Egyetem Általános Orvostudományi Kar
Magatartástudományi Intézet
komuves.sandor@med.unideb.hu