Az életkori megoszlás a gyermek, fiatal/középkorú és idős kategóriákat jelenti, annak függvényében, hogy a halottbúcsúztató kinek a halálára íródott. (58-61. o)

A könyv felépítése lehetőséget ad az elsősorban kvalitatív szempontú, ám kvantitatív részeket is magában foglaló elemzés szisztematikus követésére. A fejezetek végigviszik az olvasót a releváns lingvisztikai területeken és definíciókon, segítve az értő olvasást a laikus érdeklődő számára is. A Bevezetés-t követő Elméleti háttér (2. fejezet) részletesen taglalja a műfaj, a személyiségjelölés, a területi nyelvváltozat, valamint a stílus releváns jellemzőit, míg az Anyag és módszerek című 3. fejezet megismerteti a tanulmányozott szövegek feldolgozásának munkamódszereit és eszközeit. A legizgalmasabb rész kétségkívül a 4., Elemzések fejezet, amely a személy-, a tér- és helyjelölés, az időviszonyok, továbbá a stílusbeli, szociokulturális tényezőket is magában foglaló változatosság mentén vizsgálja a korpuszba beválogatott verseket, idézetekkel illusztrálva a nyelvtani jellegzetességeket.

Az alábbiakban szubjektív szempontok alapján szeretnék kiemelni olyan elemeket a kötet különböző fejezeteiből, amelyek a nyelvészeti elemzésekben kevésbé járatos érdeklődő számára is közelebb hozhatják a halotti búcsúztató verseket, és néhány érdekes szempontra irányítják a figyelmet.

A halottbúcsúztató vers mint műfaj olyan alkalmi költemény, amelyben a temetések során a halott búcsúzik a kántor szavain keresztül az őt gyászoló hozzátartozóktól. (23. o.) A vizsgált költemények a 19-20. századi paraszti, falusi közösségekhez köthetőek, jóllehet eredetük a késő középkorban egyházi temetési szertartásokban, majd felsőbb társadalmi rétegekben a halotti búcsúztatókban követhető nyomon. (44.o.) A műfaj jellegzetességei közé tartoznak az általánosan felismerhető tartalmi és szerkezeti összetevők, a gyászolóktól való búcsúztatás hierarchikusan meghatározott sorrendje, valamint az elhunyt és a haláleset egyedisége is. Az emberi élet vége adja azt a perspektívát, amelynek tükrében a kapcsolatok, történések értelmeződnek. A vers mindezek révén segíti a gyász megélését és a közösség búcsúját. (A témához ld. még: Miklós Réka: Középkori kántori költészet a halotti virrasztó zsolozsmaresponzórium prolixum szövegeiben. Kharón, 2021; 25 (1): 25-38.)

A költeményekben olyan fiktív diskurzusok jönnek létre, amelyekben a már csak fizikailag jelen lévő elhalálozott a kántoron át szólítja meg az őt siratókat. A kántor kiváltságos személy, éppen ezért az ő kinyilatkoztatásán keresztül lehetséges a búcsú és az elhunyt személy egyediségéhez, életútjához való hozzáférés. (72-73. o.) Erre jó példa a tanulmányban idézett dél-gömöri és felsőnyéki gyűjtésben egyaránt fellelhető verssor:

„Éntőlem az ő nevében végbúcsúját vegyétek” (DG3: FK33) (72. o.)

A búcsúztatás során megjelenő hierarchia alapja az elhunyt és a tőle búcsúzók szociális távolsága, a közelebbi és távolabbi hozzátartozók megkülönböztetése. Minél közelebbi a hozzátartozó, annál hangsúlyosabbá válik az egyénként való megszólítása a sorokban, egyes szám második személyben, míg a nem közvetlen rokonok, ismerősök jellemzően homogén közösségként szerepelnek a távozó búcsúszavaiban. (99. o.)

A versek jellemzően tartalmaznak olyan nyelvi szerkezeteket, amelyekben az elhunyt vagy akár a gyászolók növényi metaforikus kifejezésekben szerepelnek. Ezek a nyelvi képek utalhatnak így az elhalálozott életkorára és a közösségben betöltött szerepére egyaránt. Míg a fiatal felnőttek virágos növény/virágszál-ként szerepelnek, akit idejekorán ragadott el a halál, az idősebbeknél gyakoribb a fa képének megjelenése, rámutatva a kiteljesedett életre, annak gyümölcseivel is.

„Ezen bús családnak zsenge bimbója volt” (FNY2: GY276) (101. o.)
„Csak imént virult még élte szebb korában
S már hervadva fekszik a halotti ágyban” (FNY:1 FK:14) (103. o.)
„Mint az elvirágzott vihar tépdeste fa
Hetvenhat év után megyek a sírba ma” (DG1: I2) 104. o.)

A vizsgált közösségek vallási meggyőződésének és halálképének megfelelően Isten és a halál is ábrázolódik a diskurzusban, legfőképp az elhunyttal való vonatkozásban. A halál mint aktív cselekvő okozza a haláleset bekövetkeztét, aki lehet „jótevő” de akár „kegyetlen” is. (107-108. o.) Isten ugyanakkor nem csupán cselekvések, hanem a neki tulajdonított vágyak és szándékok formájában járul hozzá a halál eseményéhez.

„Mert így tetszék az Istennek, legyen áldott szent neve” (FNY1) (11. o.)

A temetési szertartás alatt már csak fizikailag jelen lévő elhunyt térbeli elhelyezkedését a „koporsó”, „sír”, „e világ”, „ég” és „föld” kifejezések használatával helyezik a vizsgált szövegek megfelelő kontextusba. (132. o.) Ezeknek a megjelenítése azt a változást is jelzi, amely a társas viszonyokban, kapcsolatokban következik be a halállal. (140. o.)

„Lelked fent az égbe tested koporsóba, […]
Itt hagyod a földet, itt ezen világot, (CST: GY6) (133. o.)

A búcsúzó/búcsúztató versek hangvétele ünnepélyes, emelkedett és formális, az alkalmazott nyelvi kifejezéseiket választékosság jellemzi. A szövegek kézirataik alapján tervezett, a temetési szertartás előtt elkészített írások, a kántor a gyászolókkal egyeztetve fogalmazta meg a verseket. (179-180. o.) Figyelemre méltó jellegzetesség bennük az – ekkor már a nyelvi gyakorlatban funkcionális szereppel nem bíró - elbeszélő múlt idő alkalmazása, amely a stílusbeli választékosságot, esztétikai motiváltságot hangsúlyozza (pl. sírba tére, véget ére, özvegységre juta, megállítá szívem) (186-187. o). Az elemzés révén a néprajzi gyűjtésekből származó forrásanyagok nyelvészeti vizsgálata alapján felfedezhetővé válnak azok a motívumok és sémák, amelyekre épülve az egyes közösségek sajátosságai is azonosíthatóvá válnak, egyedi jellegzetességeikkel és értékeikkel.

A könyv bemutatását néhány személyes gondolattal szeretném zárni. Legkorábbi, még gyermekkori emlékeim a temetési szertatásokról talán leginkább a kántorok búcsúztatói verseit idézik fel. Abban az észak-magyarországi faluban, ahol felnőttem, a temetési gyászszertartások egyik legünnepélyesebb és legszemélyesebb részét jelentették, jelentik a mai napig is a halottbúcsúztató versek, amelyeket a gyászolók még a temetési szertartás után is emlegetnek. Az emelkedett hangvételű sorok lehetőséget adnak az eltávozott életéért való hála és megbecsülés kifejezésére, a veszteség megfogalmazására, a személyes búcsúra, a gyász megélésére. Krizsai Fruzsina elemzése olyan szempontokkal gazdagította számomra ezeket a személyes emlékeket, amelyek így még ünnepélyesebbé, egyedibbé válhatnak.

Zsák Éva
PhD hallgató, társadalomkutató
Semmelweis Egyetem, Magatartástudományi Intézet
zse1976@gmail.com

A kötet számos bioetikai kérdést érint, ezek közül jelentős súly helyeződik a személy státuszának a tárgyalására, elsősorban a német Alkotmánybíróság 1975-ben hozott ítéletének, illetve az 1990-es embrióvédelmi törvénynek a kontextusában. Gerhardt a filozófiai hagyományt, ezen belül is legfőképpen a német filozófiai hagyományt mozgósítja elemzései során. A filozófiai álláspontjai rendszerint az élet különböző érintett területeinek konkrét jogi szabályozásával, a szabályozások megalapozásával folytatott párbeszédek során kerülnek kifejtésre.

A jelenlegi magyar kiadás egyik kuriózuma, hogy Gerhardt külön a magyar kiadáshoz új előszót készített (a régi is szerepel a kötetben). Ebben reflektálhatott például a német Alkotmánybíróság 2020 februárjában meghozott azon döntésére, amely alapjogsértőnek találta a német büntetőtörvénykönyvnek az öngyilkosság rendszeres, szervezett elősegítését kriminalizáló rendelkezését. Az Alkotmánybíróság érvelése azokra az esetekre vonatkozott, amikor a beteg önrendelkezési jogát gyakorolva maga rendelkezik a saját haláláról, maga idézi elő saját halálát, ehhez azonban igénybe veszi valaki másnak a közreműködését. Gerhardt a döntéssel szimpatizáló álláspontjának részletes kifejtését a kötetnek azokban a fejezeteiben találhatjuk meg, amelyek a személy életvégi önmeghatározásának, önrendelkezésének kérdéseit tárgyalják mélyreható módon. A Kharón olvasói számára talán éppen ezek a tanulmányok: a Végső segítségnyújtás (A morális probléma egy gyógyíthatatlan beteg halál iránti kívánságának kezelésében), illetve A halál szüksége és szükségessége vonhatják a leginkább magukra a figyelmet. A gerhardti álláspont teljeskörű megalapozása azonban csak akkor tárul fel számunkra, ha a többi, a kötetben taglalt cselekvési opció – in vitro fertilizáció, abortusz, klónozás stb. – elemzését is alaposan követjük. A teljesebb megértés az életvégi döntés gerhardti álláspontját tekintve azért is fontos, mert tágabb kontextusban markánsabban rajzolódik ki a szenvedő embertársainkhoz való viszonya, a gondoskodás hangsúlyozása, amely az élet befejezése mellett hozott döntés körülményeit tekintve fontos szereppel bír: „Biztosak lehetünk abban, hogy az élet megszakításának kívánsága annál ritkábban lép föl, minél közelebb állnak valakihez szenvedésében is hozzátartozói és barátai. Ezért kell az élőknek törekedniük a haldoklóval való közösségre. Csupán így lehet az igazán halt halál az élet része.” (131.o.)

A kötet színesíti a hazai bioetikai irodalmat, ezen belül erősíti annak a hagyománynak a jelenlétét, amely a német filozófusok által művelt bioetika. A jelen kötet a Debreceni Egyetem Bioetikai kutatócsoportjának és az Eszterházy Károly Egyetem Filozófia Tanszékének együttműködésében jelent meg.

Dr. Kőmüves Sándor
egyetemi adjunktus
Debreceni Egyetem Általános Orvostudományi Kar
Magatartástudományi Intézet
komuves.sandor@med.unideb.hu