Előszó a Halál a filmművészetben különszámhoz

A Kharón 2022/1-es számának tanulmányai a halál és haldoklás mozgóképes megjelenítésének változatait, ábrázolhatóságának problémáit vizsgálják. Felkért szerzőink neves filmesztéták és filmtörténészek.

Gyakran olvashatunk arról a thanatológiai szakirodalomban, hogy a modern nyugati ember tabusítja halált. Mivel a legtöbben kórházi, klinikai körülmények között halnak meg, a haldoklás már csak ritkán társas esemény (amikor a haldoklónak a szerettei nyújtanak támogatást), a halállal kapcsolatos rítusok, szokások alig vannak jelen, továbbá a vallási világmagyarázatok gyengülésével sokan nem tudják elhelyezni a halált egy metafizikai keretben. Az emberek számára a halál félelmetes és értelmetlen dologgá, a haldoklás pedig egy magányos, idegen környezetben történő borzasztó eseménnyé vált, ebből pedig egyenesen következik a halál elfedése. Napjainkban is ez a helyzet, bár vannak „ellenmozgások” is, valamelyest mintha oldódni látszana a haláltabu (bizonyos társadalmakban jobban, máshol kevésbé), de feltehetően még mindig tömegek gondolják úgy, hogy jobb nem szembesülni a halál kérdésével, amíg ezt el lehet kerülni.

A 19. század végén megszületik a mozi és a halál-tabut látszólag cáfolja, hogy a néma- majd hangosfilmekben gyakori téma a halál és a haldoklás: gondoljunk csak a krimikre, a háborús filmekre (és a háborúról tudósító filmhíradókra), a westernekre, a horrorfilmekre, az akciófilmekre, vagy akár a filmes melodrámákra. A mozi a színháznál sokkal közelebb hozta a nézőhöz a halált, hiszen a haldokló szereplőre fókuszáló kamera a szereplő testének, arcának minden rezdülését láhatóvá teszi. A televíziónak köszönhetően pedig otthon, a fotelben ülve évente akár több száz gyilkosságnak lehetünk „szemtanúi” krimirajongóként, egy háborús filmben vagy akciófilmben másfél-két óra alatt emberek tömegeit láthatjuk meghalni. A televíziós híradók – nézettségük növelése érdekében – előszeretettel mutattak és mutatnak képeket háborúk vagy egyéb szerencsétlenségek áldozatairól. A digitális világban még inkább elárasztanak bennünket a (mozgó-)képek, köztük a halál, főként az erőszakos halál képei. Azonban e mozgókép-özönben megjelenő halálnak – Kierkegaard fogalmait használva – nem a halál komoly gondolatához, inkább a halállal kapcsolatos „tréfához” van köze. A dán filozófus szerint az utóbbihoz tartozik a halál minden olyan szemlélése, amelyben a szemlélő önmagát nem gondolja együtt a halállal. A nagy közönséget megcélzó filmekben a halál legtöbbször különleges körülmények miatt bekövetkezett rendkívüli esemény. A tömegfilmek sematikusan, hatásvadász módon ábrázolják a hirtelen halált és a lassú haldoklást is, emiatt olykor a megrendítőnek szánt jelenetek is nevetést váltanak ki a nézőből. Ezek a filmek azt sugallják, hogy valójában nincs közünk a halálhoz, nem késztetnek bennünket a halálhoz való egzisztenciális viszonyunk átgondolására, tehát éppen a „komolyan vehető” halál tabuját erősítik meg.

Természetesen vannak filmalkotók, akik elkerülik műveikben a sematikus halálábrázolásokat, és arra késztetik nézőiket, hogy „komolyan” gondolkodjanak el a halálról. Ingmar Bergman mindenképpen e művészek közé tartozott, említhetjük például a halál előtti önvizsgálat, az önmagunkkal és másokkal való életvégi megbékélés lehetőségének kérdéseit felvető A nap vége című művét, vagy a halál állandó jelenlétét és erejét felejthetetlenül felrajzolt szimbólumokkal érzékeltető A hetedik pecsétet. Különszámunkban több tanulmány utal rá, hogy a halálesemény titka filmen megragadhatatlan, ahogy Vivian Sobchack mondja: a halál pillanata csupán a mozgó, élettel teli test és a holttest éles ellentétével mutatható meg. A halál bekövetkeztére a szerzői filmek éppen ezért gyakran csak szimbolikusan utalnak, lásd a haláltáncot A hetedik pecsétben, vagy az elégő filmszalagot Bergman Personájában, illetve Mamcserov Frigyes Az orvos halála című filmjében, az utóbbi két mű különszámunkban is szóba kerül.

Különszámunk négy írást tartalmaz. Tarnay László nyitó tanulmánya elméleti alapossággal járja körül a halál filmi ábrázolhatóságának kérdéseit és sok fontos szempontot ajánl figyelmünkbe. Gelencsér Gábor nagyívű áttekintéséből megtudhatjuk, hogy milyen változatokban jelenik meg a halál motívuma a magyar populáris és szerzői filmben. Török Ervin izgalmas írásában azt tárgyalja, hogy miként lehetséges dokumentumfilmes eszközökkel érvényesen tanúsítani a halál tanúsíthatatlan eseményét és egy 2020-ban készült, életvégi témát feldolgozó magyar alkotás elemzését adja. Váró Kata Anna különleges hangulatú, Velencében játszódó filmek értelmezésén keresztül a szerelem és a halál összefüggéseire kérdez rá egyszerre szakszerű és olvasmányos munkájában.

2021 elején a halál az irodalomban tematikájú különszámunk mellett egy bővebb, online kiadványt is megjelentettünk, ezúttal is hamarosan közreadjuk a Halál a filmművészetben című kötetünket, amelyben további, témába vágó érdekes írások olvashatók majd.

Barcsi Tamás