Milyennek látja egy biológus-genetikusból lett írónő az elmúlást? A kötet novellái szerint éppolyan változatosnak, mint az életet: hétköznapinak és különlegesnek, egyhangúnak és sokszínűnek, konvencionálisnak és merésznek. Olvashatunk elhagyott feleségről, aki többé nem eszik mást, csak illatos almát; magányos fiúról, aki a fotózásban találja meg élete értelmét, de a kezei reszketni kezdenek, míg végül egyáltalán nem engedelmeskednek; anyáról, aki mindenáron külföldi férjet akar szerezni a lányának. A történetek egyetlen közös pontja, hogy főhősei kifelé tartanak az életből. Van, aki ezt siettetné, van, aki csak belesimul, és van, akit egy váratlan esemény visszafordít az élethez.

Ulickajának nemcsak a szereplői sokszínűek, hanem az ábrázolásmódja is. A testi szenvedés erőteljes, szemléletes leírása szinte átélhetővé teszi a fájdalmat.

A történeteket mindvégig körbelengi a spiritualitás: érezzük, hogy az események a fordulatos cselekményen túl egy másik dimenzióban is zajlanak. És valóban, Ulickaja számára ez a könyv egyfajta útkeresés volt, ami lélek és test bonyolult kölcsönhatásáról szól. „A keleti, pravoszláv gyakorlatban létezik egy olyan elképzelés, miszerint a testnek szellemmé kell válnia. Valószínűleg ez az a határ, ahol a test és a lélek eggyé válik. Ez engem nagyon izgatott és ezt a határt szerettem volna kikutatni. Ez a könyv a kutatás könyve, az emberi szellem és az emberi lélek határait kutatja.” (Részlet Ljudmila Ulickaja magyar olvasóknak küldött üzenetéből*)