DR. HEGEDŰS KATALIN

Létezik-e jó halál?

Budapest, Oriold és Társai Kft. 2017. 198 o.

Kérdésformába öntött, in medias res címválasztás. A válasz ott rejtőzik a sorok között, ugyanis a címben feltett kérdésre választ ad a szerző. Azt is biztosan állíthatom: ha csak egy olyan könyv lenne a mai könyvesboltok polcain, ami mellett nem lehet elmenni pusztán a kötet gerincét fürkésző pillantásokkal, akkor Hegedűs Katalin kötete lenne az. Felekezeti hovatartozástól, életkortól, az elmúlással kapcsolatos vélekedésrendszertől függetlenül földbe gyökerezteti a könyvesbolti nézelődők lábát. Nem tud elmenni mellette senki, hiszen egykor volt (?) tabut döntöget, mindenkit érint, s nincs kibúvó és menekvés előle. Másokkal történő rossz eseményeket el lehet kendőzni, ott a téma hárításának, a nem veszek róla tudomást viselkedésnek a joga; de mind jó halált vágyunk szívünk mélyén. Bármit is takarjon e fogalom, ebből táplálkozik kíváncsiságunk, levesszük a polcról a könyvet.

A jó halál-rossz halál fogalomhasználata nem új keletű. A Magyar Katolikus Lexikon is ír róla: jó halál a földi élet kegyelmi állapotban befejezése – ez áll a szócikk mellett. Poézisében a nagybeteg Babits megszemélyesítve szólaltatja meg a ’Jó halált’:

„/…/Te már mindent tudsz, túl vagy mindenen,
okos felnőtt! Te jól tudod,
mennyi kínt bír az ember, mennyit nem sokall
még az Isten jósága sem,
s mit ér az élet… S talán azt is, hogy nem is
olyan nagy dolog a halál.”

Régóta megjelenik a készületlen, váratlan haláltól ments meg Uram minket’- ideológia és a csak még legyen időm elbúcsúzni vélekedés. A filmművészet könnyed(ebb) stílusban ábrázolja ezt, felelevenítve filmélményeinket felsejlik a világhírű nyelvészprofesszor mondata a Megmaradt Alice-nek című alkotásból (eredeti címén: Still Alice, 2014). Az anya, nem a professzor mondata ez akkor, mikor kiderül róla, hogy gyermekeire is örökítheti a halálos kórra való erős hajlamot: Bárcsak rákos lennék... Ő is jó halált vágyik, hiszen a számára még rosszabbal, az Alzheimer kórral kell szembenéznie. A klasszikus ’jó halál’ tabuját groteszk humorral fűszerezve a Bakancslista (The Bucket List – 2007) dolgozza fel, innen lehet ismerős e két fogalom.

Hegedűs Katalin kötete a szerző hosszú évtizedek betegágy mellett töltött gyakorlati és elméleti tapasztalatait vegyíti az orvosképzésben oktató-kutató tapasztalatával, kiegészítve ezt számos kutatás eredményének feldolgozásával és értékelésével. Könnyed summázata lenne a kötet tartalmi ismertetésének, hogy a jó halál éppen olyan, mint amilyennek a haldokló szeretné, de a jó halál a szerző szerint keveseknek jut osztályrészül. Ennek pedig számos oka van. A teljesség igénye nélküli felsorolással a haldokló és/vagy családjának hárító magatartása, azon társadalmi tabuk és stigmák, melyek az elmúlással és a haldoklóval, s mi több, a gyászolókkal is kapcsolatosak. Ilyen továbbá a téma tárgyalását nehezítő, önmagunk számára is bevallhatatlan örök igazság: a ’véges az életünk’ érzése.

A könyv különös értékének tartom, hogy a 2016-ban szervezett Alzheimer kongresszusról múltidőben ad leírást, s teszi ezt nemcsak az esemény- és konferencia-leírásoknál, hanem a szaktudományok legaktuálisabb kérdéseire is naprakészen reflektál, emeli szövegébe az ott tárgyalt kérdéseket. Fejezeteiben rávilágít az élő végrendelet fontosságára, s nem pusztán megemlíti a felelős előregondolkodás szükségességét, hanem gyakorlati tanácsokat ad, alapítványt is megnevez – mint a segítségnyújtás egy lehetőségét.

A hospice- és palliatív ellátást bemutató, a lehetőségekre és szakmai korlátokra is rávilágító problémaérzékeny látásmód a honi szakirodalomban kevesek sajátja. Ahogy szintén párját ritkítja az kutatás is, amely az ellátó team tagjainak mentális állapotát vizsgálja, s ad erről összefoglaló leírást. Szokatlan ez azért, mert fülünkben cseng a klasszikussá lett kérdés: Doktor Úr! A maga feje sose’ fáj? Pedig de. Az ellátó team tagjai is hús-vér emberek a bevonódás, az érzelmi reakciók és ezeket kísérő testi tünetekkel – alapos, nagy mintás kutatás vizsgálta e kérdéskört is. Aki kezébe veszi a Létezik-e jó halál?-t, sok más mellett erről is olvashat. Olvashat esetleírásokat egyéni sorokról, fájdalomról és elengedésről, néhol fejlődéstörténetekről, azaz önmagunk újrakonstruálásáról is. Mert ahhoz, hogy tudjuk mi a jó halál, tudnunk kell a rosszról is.

KOCSIS ERIKA

Mint a feketeszeder.

Történetek egy hospice osztály életéből

Publio Kiadó, 2017. 74 o.

Nem emlékszem mikor került utoljára a kezembe könyv, ami olyan hatással lett volna rám, mint Kocsis Erika Mint a feketeszeder című könyve. A legtöbb történetet, bevallom, megkönnyeztem és kivétel nélkül mindegyik kis írás olyan élményt nyújt, ami bőven kimeríti az arisztotelészi katarzis fogalmát: a nyolcsoros ugyanúgy, mint a két-három oldalas. Megtisztít és megrendít. Belőlem egyszerre váltott ki örömöt, bánatot, félelmet. Örömöt, mert még egy haldokló ember életében is vannak örömteli pillanatok, bármilyen apróság is legyen az egy egészséges ember szempontjából: egy fésülködés, vagy néhány kör a folyosón gurulós támasszal. Bánatot, mert az elmúlás fájdalmas, mert nehéz itthagyni azt, akit szeretünk, legyen az ember vagy állat. Félelmet, mert a halál gyakran félelmetes, ahogy Léna történetében olvassuk: olyan, mint valami sötétség, ami nő, nő és mindent beszippant.

Kocsis Erika hospice történetei azonban nemcsak azért nagyszerűek, mert egyszerűségükben is az érzelmek minden szintjét bejárják. Számomra a kis könyv legnagyobb értéke, hogy minden írása egy mini-portré, nagy érzékenységgel és még nagyobb szeretettel megírva. A legkülönbözőbb társadalmi helyzetből érkező emberek portrészerű rajza, amely bár vázlatos, mégis tökéletesen kiemeli a szereplők legjellemzőbb vonásait az élethez és a halához való viszonyuk tekintetében. Pilinszky János szavaival élve úgy mutatja meg, hogy életet és halált lehetetlen nem egybelátni bennük. A különböző sorsú és különböző életutat bejárt emberek portréinak megrajzolásakor a szerző gyakran él a humor eszközével, s ez is nagy erénye a könyvnek. Ha tudunk mosolyogni rajta, hacsak ideig-óráig is, talán könnyebb szembenéznünk azzal, hogy az élet elkerülhetetlenül véget ér.

A portrék jó része azonban nem vidám. Mégis, bármilyen szomorú véget is érnek ezek a történetek, keserűséget egyikben sem érezni. A történetek alapélménye inkább a helyzet természetessége, s hogy nemcsak meghalni, de a haldokló embert segíteni is magától értetődő folyamat. És ez nemcsak annak lélekőrlő, aki elmegy, hanem annak is, aki kísér. Szükség van oldódásra, a folyamat megfordíthatatlansága felett érzett szorongás lazítására, a reményre, hogy ez mégsem csak ennyi, hogy valahol a történet folytatódik. Így kerülnek a portrék szereplői egy másik dimenzióba, s válnak olyanokká, mint a mesehősök. Így lesz az apró öregemberből erdei manó, a kövér cigányasszonyból szalonnát falatozó angyal. Így válik szinte tapinthatóvá a karácsony bűvös hangulata, amikor Miklós, aki egyébként az ablakban lévő csokimikulásra hasonlít, egy kis huzakodás után mégis elmondja a versét. S így válik Mirjam, a csillaghegyi Mirjam, az apró cigányasszony mesebeli jó boszorkánnyá, aki Csillaghegyen egy kis ház nagy udvarán csíkos hátú vadmalacokat, őzeket, rókát, vadnyulakat, kecskét etet. S a róka a kecske lábának dörgölőzik, úgy vakarja a hátát... Pont, mint a Paradicsomban.