Összefoglalás ♦ A halál művészi megjelenítése két csoportra osztható. A közösségi (mitológiai) halál-ábrázolásokban a közvélekedések, hiedelmek és mítoszok sűrített lenyomatát kapjuk, míg az individuális halálkép a szerző veszteségélményének hol teljesen egyedi és személyes, hol történelmi-mitológiai sémákba illesztett változataként jelenik meg. Egyes alkotók, például Nicolas Poussin, - haláluk közelében - felfedezték a haláltudat, a halálfélelem, a halállal való megbirkózás művészetre gyakorolt különleges hatását, az „idő csodálatos reszketését”. A halálközelség – hol tudatosan, hol öntudatlanul – erjesztően hatott művészi teljesítményükre. Charlotte Salomon és Felix Nussbaum pontosan tudták, hogy gyilkos veszély leselkedik rájuk, de az összeomlás helyett a kreatív aktivitást választották. A kémiai szerek addiktív fogyasztói vagy súlyos, visszatérő depresszióban szenvedett alkotók (John Berryman, Anne Sexton, Robert Lowell, Edvard Munch, Hajnóczy Péter) ösztönösen nyúltak a szerekhez, mert általuk kerültek halálközeli állapotba, és megtapasztalták ennek produktivitásukra tett facilitáló hatását, miközben gyakran élet-halál között lebegtek. Azok a szerzők (Heinrich von Kleist, José Rizal), akik pontosan tudták, mikor halnak meg, haláltusájukat és a halállal való találkozásukat egyfajta grandiózus színjátéknak tekintették, és ezzel előre kijelölték saját befogadástörténetüket. A súlyos betegség hosszú agóniájában szenvedő művészek (Lovis Corinth, Otto Dix, Karinthy Frigyes, Esterházy Péter) folyamatosan monitorozták fizikai állapotváltozásukat, mások (Ferdinand Hodler, Annie Leibovitz) közvetlen hozzátartozóik agóniáját követték nyomon a művészet eszközeivel. A zenében – a siratóénekekben és a rekviemekben – kezdettől jelen voltak a „halál hangjegyei”, melyek megrázó erejűvé váltak, amikor a zeneszerző a saját haláláról komponált. Az utóbbi évtizedekben felbukkantak olyan kortárs képzőművészek, akik nyíltan vállalják, hogy életük egy alkotói periódusát vagy egész életüket a halál ábrázolásának szentelik, ezáltal halál-pozitív művészetet hoznak létre. Az egész életét halálközelben élő Arnold Böcklin képzeletében és a vásznon létrehozta a görög mitológiából ismert „holtak szigetét”, és kijelölte saját sírhelyét is a sziget egyik szegletében.

Összefoglalás ♦ A tanulmányban a szerző az emlékezéskultúra tárgyi emlékein belül nagyméretű kültéri plasztikák, elsősorban Alberto Burri gibellinai és Jovánovics György rákoskeresztúri, valamint festészeti alkotások, így Hans Holbein és Ferdinand Hodler alkotásain keresztül vizsgálja a befogadói immerzió, azaz a térbeli belemerülés érzete és a participáció, azaz az aktív és közvetlen befogadói részvétel megteremtésére tett kísérleteket, különös tekintettel a hely és a táj vonatkozásában, amelyhez elsősorban a művészettörténet perspektíváját használja. A szerző a tárgyalt alkotások médiumainak rendhagyó társításával kívánja szélesíteni a diskurzus terét.

Összefoglalás ♦ Jelen tanulmány Heidegger művészetértelmezésének néhány aspektusáról szól A műalkotás eredete című tanulmányában kifejtetteket alapul véve. Egyrészt érinti azt a heideggeri felfogást, amely a művészet értelmezését más irányba viszi, világossá téve azt a bevett látszatfogalmak kiiktatásával, másrészt felvázolja, hogyan értelmezi Heidegger Vincent van Gogh Egy pár cipő című festményét, melyet a körülötte kialakult vita tett különösen ismertté. Heidegger műértelmezése ugyanis nem az esztétikai alapfogalmak alapvető revíziójával számol, hanem a művészet tapasztalatának igazságtapasztalttá való kitágítása a fő szempont. Heidegger eredeti paraszti világot felállító, rendkívül érzékletes értelmezését Fredric Jameson amerikai filozófus és irodalomkritikus recenziója felől is ismertetem.