KHARÓN

Thanatológiai Szemle

elektronikus folyóirat

Tartalom

XXIV. évfolyam

2020/2

Versek

 CSORBA PIROSKA
CSORBA PIROSKA

író, költő

piroska.csorba@gmail.com

Az apa gyakran beszélt a halálról

Az apa gyakran beszélt a halálról,
úgy hozta szóba,
mint ki távoli rokont idéz meg,
aki majd eljön egyszer.

Amikor a halál megérkezett,
és a faliórából kibújva
nyújtotta híg lábait az ágyig,
akkor az apa hallgatott róla,
nem fedte fel.

A halál kivette öreganyját
a föld alól,
felöltöztette fiatalasszonynak,
odaállította az apa elé,
aki kisfiúvá változott
és vágyakozva szólította őt:
Mama!

És odavarázsolt engem is,
kicsi gyereket,
akit rég benőtt az idő.
A tárt ajtóban álltam.
Közelebb léptem,
egyre közelebb,
és az aggastyánból ifjú apa lett.

A kislány, aki voltam,
apámra nevetett.
Tudom, hogy ez nem lehet
– mondta apám –
és mégis lehetett.


A fa, mit apám ültetett

A fa, mit apám ültetett, ma rám vigyáz.
Ágain telente varjak ülnek: csupa gyász.
Fekete ágakon fekete madár,
fekete bírákon fekete talár.

Apám sírjára hó hull, oly fehér,
mint a haja, mit megütött a dér,
mint sápadt arca, melyben fagyott a vér.
Szomorún gubbaszt tetemén a tél.

A hó elolvadt, és felszáradt a sár.
Rigóvá vált a sok varjúmadár.
A fák fején rózsaszín kalap,
bokrok haján szirmokból a hab.

Eljött a tavasz, a nyár is eljöhet.
Csak az nem hal meg, ki nem született.
Tátonganak az árva üregek
a föld alatt, a föld felett.


Odaátország

Határjelző karókat verünk a végtelen idő földjébe,
táblákat erősítünk rá: ekkor született, ekkor halt meg,
ekkor szólalt először, ekkor szeretett.
Az oszthatatlan nemlétet tagoljuk a földi időszámítás
szerint, mintha túlnan is múlna az idő.

Lehet, hogy múlik. Apám tízéves lett Odaátországban
március tizenkilencedikén. Nagyanyám tortát sütött,
születés-névnapit egyszerre. József fia József-napon
született e földre. Odaátra május elsején, a munka ünnepén.
Nincstelen volt, mint minden csecsemő. Itt hagyta
csontig sovány, nyűtt testét, köldökzsinórba
sem kapaszkodott, arccal az égnek született.

Tizedik születésnapját abban az öltönyben
ünnepelte, amiben eltemették. Lötyögött rajta,
így nagyanyám felhajtotta inge, zakója ujját,
nadrágja szárát. Cipőt nem viselt, az égi határban
sosem aratnak, nem szúrja tarló a talpat.
Apám zoknibábot csinált, csillagokból szemet
ragasztott rá, s mikor eljött az éjjel, azzal ijesztgetett.

A nemlétről egyetlen igazolása volt: a halotti bizonyítvány,
de azt sem vitte magával. Mielőtt átlépett volna
Odaátországba, lehunyta szemét, és mindent
elengedett: se víz, se salak nem nehezítette a testét.
Mosolygott. Mosolya azt üzente anyámnak:
Már tudom. Mindent tudok. Nem is nehéz.

Egy pillanatig még a levegőbe kapaszkodott,
aztán elengedte azt is. Mozdulatlan testtel
spirálvonalban felfelé zuhant – és Odaátországban megjelent.