Vivandra Kft., 2006
Mexikóban az emberek nem szomorkodni járnak ki a temetőbe, hanem, hogy ott vidáman piknikezzenek
. Meghökkentő felütés: kelet-európai neveltetésünk keretrendszerében ezt nehezen tudjuk értelmezni. Hasonló befogadási és értelmezési góc
a könyvborító rajzokkal illusztrált mesekönyv-jellege, ami a címmel nagyon nincs összhangban: könyv a gyerekeknek a halálról?! Micsoda ördögtől való dolog ez... - tartják sokan. De ne ítéljünk elsőre!
Mert bizony, tessék megdöbbenni: a svéd Pernilla Stalfelt gyermekkönyvek szerzője és illusztrátora. E könyve – úgy vélem – ugyanúgy szól a honi hárító felnőtteknek, mint a gyermekeinknek. Értőn, mese-jelleggel kerül szóba az elmúlás szimbólumaként az ősz, az idő múlása, az öregedés és elmúlás tabuja. Lépésről-lépésre közelítünk a szeretett kisállatok sem örök életűek
filozófiához, majd e felvezetőt követően a tegnap még vidám nagyapóról látunk illusztratív ábrákat.
S valami sejtelmes okból már ott motoszkál az olvasóban a kérdés a lapozás előtt: a következő oldalon a temetésen szomorkodik majd a család, és a fehérhajú nagyapó koporsójánál állnak mind? Vajon így lesz? Egy kritika írja a szokatlan könyvről, hogy az oldalanként csak pár sornyi szöveg a szelíd bánat, a könnyedség és a súlyos témától gyermekien el-elkalandozó naivitás sarokpontjai között lebeg
.
Papírra veti Stalfelt azt, ami foglalkoztatja a hívőt és az ateistát, gyermeket és felnőttet egyaránt. Mindeközben persze arra a felismerésre vezeti rá olvasóját, hogy a halál bár visszafordíthatatlan, de az élet része. Szövegszerűen nincs benne a könyvben, de azzal a summázattal tesszük le a könyvet, hogy talán meghalok én is
. Nem kérdőjellel a mondat végén, hanem egy ponttal. Egy erős ponttal.