CLIVE STAPLES LEWIS

A bánatról

Fordította: Kertai Barbara

Harmat Kiadó, 2013.

Az angol író, C. S. Lewis neve ismerősen csenghet a gyerek- és a fantasztikus regények olvasóinak, számos nyelvre lefordított kötetével nemzetközi ismertségét is megalapozta.

A bánatról című könyvében sokkal személyesebbet, egy igazi önvallomást olvashatunk tőle. Az otthonában talált kis füzetekben írja le kendőzetlenül őszinte, már-már nyers stílusban a kedvese elvesztése után átélt fájdalmát. Személyes vívódását, kérdéseit és gondolatait tárja elénk. Az olvasót szinte kézen fogja és egy olyan útra invitálja, mely közel sem a megszokott módon beszél a témáról. A gyászolók általános viselkedésmintáit kivétel nélkül elutasítja, mindazonáltal próbálja elérni a fájdalom valós leküzdését.

Író és szövege elválaszthatatlan egységet képez, kiváltképp ha tudjuk, hogy Lewis korának egyik legmeghatározóbb keresztény gondolkodójaként is ismert. Éppen ezért érdekes, hogy szövege szerint nem az érzelmei, hanem a logika és az észszerűség alapjait tekintve tért a keresztény hitvallásra. Dacolva saját, Istenbe vetett hitével is, számtalanszor meginog.

Hallom a tanítást a vallás igazságáról, s én örömmel figyelek. Hallok a vallás kötelességéről, és én engedelmesen hallgatom. De ne prédikáljon nekem senki a vallásban lelt vigaszról, mert azt kell hinnem, hogy az illető nem tudja, miről beszél!

A nehéz időszakokban a veszteség egyaránt érinti a családot és a barátokat is. Tőlük várnánk a nyugtató szavakat, de később rájövünk, mit is mondhatnának ilyen helyzetben?! – teszi fel a sokunkban felmerülő kérdést. Tudjuk, vigasztaló szavuk mit sem érhet, nem tölthetik be az űrt, amit az elvesztett személy hiánya okoz. Magunkban kell megtalálnunk a válaszokat.

Szegény C. is mivel vigasztal: “Ne szomorkodj, mint azok, akiknek nincs reménységük!” Elképesztő, hogy milyen könnyedséggel várják el tőlünk az emberek, hogy magunkra alkalmazzunk egy ilyen, egyértelműen nálunk kiválóbb személyekhez intézett instrukciót.

A szerző őszintesége, érzéseinek feltárása mindannyiunk számára megnyugtatást sugall, hiszen tudatosítja: nem vagyunk egyedül az érzéseinkkel. Saját magával való összetűzésében nem Isten létezését kérdőjelezi meg, hanem hogy Milyen Isten az, aki ilyen mértékű fájdalmat mért rám? Ilyen könyörtelen és igazságtalan lenne? Megválaszolatlan kérdéseinkre választ kapunk, s elindulunk Lewis-sal egy olyan úton, ahol sorra ébredünk rá eddigi kételyeink válaszára, s mintha oldalról-oldalra haladva dobálhatnánk le magunkról a terhet, amit cipelünk. Együtt fejlődhetünk az íróval és látjuk, ahogy egyre jobban és jobban van ő maga is. Tetten érhető a megtett út a kezdetektől a belenyugvó megérkezésig.

A fájdalomtól, a bánattól való félelem talán kódoltan mindannyiunkban benne van. A matematikában a változót, az ismeretlen tényezőt keressük, az életben pedig próbáljuk elkerülni. Félünk az ismeretlentől, félünk a megszokott mindennapjaink változójától. Szörnyű ráeszmélni, hogy Isten ezt is beengedte az életünkbe, holott titkon mindenki bízik benne, mindezek elkerülik majd. A könyv azoknak is tartalmas olvasmányként szolgálhat, akiknek megadatott az a kiváltság, hogy nem kellett szembenézniük a bánattal. Aki viszont átélt már fájdalmat, annak igazi kalauz lehet ez a könyv.

Számomra ez az olvasmány nem csupán egyfajta útmutató vagy fájdalomkalauz volt, hanem a mentsváram. Ritka, amikor egy könyv egyszerre mosolyt tud csalni az arcunkra, de közben a könnyeinkkel is meg kell birkóznunk. Minden oldala tartogatott számomra valamit. Valamit, amit magamévá tehettem, és ezáltal mindig egy kicsit több lettem. Mire a könyv végére értem, úgy éreztem én is megérkeztem, jelen voltam, és előre tudtam nézni, előre a jövőbe.