CHRISTIE WATSON

Szólj a kedvesség nyelvén!

Egy ápolónő igaz története

Fordította: Tavasz Marianna

Alexandra Kiadó, Pécs, 2019.
317 oldal, 3999 Ft

Furcsa költészet: méltóság, béke, szeretet

Adva van egy fiatal angol lány, akit a filozófia és az irodalom, Camus és más szerzők nézetei érdekelnek; ifjúkorából és eleven elméjéből adódóan szenvedélyes fogékonyságot mutat az élet nagy kérdései iránt. Sokat olvas, barátaival filozófiáról elmélkedik, vitázik, közben bulizik, iszik és dohányzik, mint megannyi kortársa. Hogy elköltözhessen otthonról és önálló életet éljen, végül nem a bölcsészkarra megy, hanem beáll kórházi ápolónak. Nem túl rendhagyó életút; nem mindenkiből lesz filozófus, akit fiatal korában a bölcsészek gondtalannak vélt élete csábít.

Christie Watson, több nemzetközi hírű könyv szerzője, azonban ápolóként is megőrzött valamit filozofikus érdeklődéséből, sőt egyenesen arra a belátásra jut, hogy a klinikai világ mindennapjai, az ott megtapasztalt emberi élethelyzetek és drámák a valódi filozofálás elsődleges forrásai. Klinikai ápolói gyakorlatát egyfajta modern Szókratészként éli meg, éles szemmel, tanulni vágyással, kritikai érzékkel és mély empátiával gyűjti a tapasztalatokat, amelyeket esténként a nővérszállón, a lakásán, majd a könyveiben dolgoz fel. Mint a nagy filozófusok, a bölcsességet keresi.

Ápolónői pályája elején Watson egy pszichiátriai osztályon dolgozik, ami különleges belátást nyújt számára az emberi élet sebezhetőségébe, könyvének első fejezeteiben azt a világot mutatja be, amely az elme, psziché vagy lélek betegségeivel küszködő emberek szenvedései, furcsa tapasztalatai révén válik láthatóvá. A pszichiátriai osztályt hamar otthagyva, a kórházi gyermekosztályon talál munkát, amely talán még összetettebb kihívásokkal szembesíti. Ezen a területen találja meg aztán igazi szakmai otthonát, talán azért is, mert itt az élet (és halál) emberi problémáinak még tágabb spektrumával szembesül. Érzékletes képekkel festi le az első szülést, amelyet végignéz, ahogy a koraszülött vagy beteg gyermekek és szüleik tragédiáját és hősies helytállását is.

Watson beszámolóiból megtudjuk, hogy az ápolók munkája Angliában sem felhőtlen. Az egész egészségügyi intézményrendszer, de főleg az ápolók munkája ott is alulfinanszírozott - ezt a panaszt a világ bármely részéről hallhatjuk. Az ápolók munkája ilyen feltételek mellett érthető meg; ha nem lennének az ápolók, főleg nők, emberileg elhivatottak, a páciensekkel folytatott napi gondoskodásuk aligha valósulhatna meg magas szinten. Az ápolók napi munkája, az ezzel járó kétségek és problémák, valamint az örömök és tapasztalatok bemutatásán túl Watson könyvéből sokat tanulhatunk az egészségügyi intézmények viszonyairól, bizonyos betegségekről és kezelésük menetéről, emellett folyamatosan idéz filozófusoktól és íróktól, akik segíthetnek jobban megérteni az emberi létállapot klinikai világban felerősödő vetületeit.

A könyv egyik legérdekesebb tanulsága, hogy az orvosok és ápolók munkája mennyire különböző. Watson rámutat arra, hogy az orvosok, bár maguk is szembesülnek az élet nagy drámáival, munkájuk során ezt korlátozottabban élik meg, mivel a betegség és kezelés hétköznapi folyamata során sokkal kevesebb időt töltenek a betegekkel és hozzátartozóikkal, így felszínesebb viszonyt alakítanak ki velük, mint az ápolók. Christie Watson az ápolók így értelmezett sajátos, intim viszonyát, az orvosi szempontok hétköznapi nyelvre való fordítását nevezi furcsa költészetnek (175.) - ahogy az orvosi világ szakkifejezések, technológiai módszerek és adminisztráció által uralt világát lefordítja a betegek sorsát éjjel-nappal követő ápoló páciensekkel való mély, empatikus és etikus együttlétének gyakorlatára.

Kitérnék egy érdekességre. Az amazon könyvértékesítő cég brit csoportjának oldalán a könyv értékelői közül többen negatív értelemben említették, hogy a könyv túlságosan filozofikus, nem igazán hiteles leírása egy valódi ápoló munkájának. Filozófusként elismerek magamban annyi részrehajlást, hogy számomra - bár nem feltétlenül a konkrét filozófiai kitérők, filozófusok említése miatt - éppen a filozofikus érzékenység, a napi munkán túlmutató mélyebb értelmezések miatt fontos ez a könyv. Ugyanakkor nem gondolnám, hogy ezáltal főleg professzionális filozófusok számára lenne érdekes olvasmány.

Meggyőződésem, hogy mindannyian filozófusok vagyunk, a filozófiával, az élet és a világ nagy kérdéseivel kapcsolatos érzékenységünk pedig főleg a betegségekkel, vagy éppen a születés és halál tapasztalatával kapcsolatban jelenik meg számunkra, amelyeken érdemes tudatosan is elmélkednünk. Watson erről így ír: Nem kell ahhoz háború vagy tragikus közlekedési baleset, hogy ráébredjünk az élet borzalmaira. Itt van nekünk a rák. (260.) Éppenséggel azt gondolom, hogy nem kell megijednünk a filozófia szó használatától vagy a nagy filozófusok gondolataira való hagyatkozástól, amikor az élet és halál kérdései kerülnek elő. Különösen a betegségek, veszteségek és a halál közvetlen fenyegetése idézi fel bennünk az örök filozófust (Nemes 2015a).

Watson könyve nem elméleti értekezés, hanem személyes beszámoló a saját életútjáról, tapasztalatairól, gondolatairól, személyiségének fejlődéséről. Ahogy könyvének egy bizonyos pontján írja: Már húsz éve vagyok ápolónő. Ám csak akkor kezdtem el megérteni a törődés, a kedvesség, a humánum és a mögötte rejlő filozófia mélységeit, amikor az apám hirtelen meghal tüdőrákban. Amikor már semmi nem segít - a kemoterápia, a sugárkezelés, a gyógyszerek -, és a remény az onkológusokból, sugárterapeutákból, tudósokból és technikusokból álló csapattal együtt hagyja el a szobát, akkor megértem, hogy már csak az ápolónő maradt, aki nyújthat még bármit is: méltóságot, békét, szeretetet. [...] Ekkor megtanulom, hogy az ápolás nem annyira a feladatok elvégzéséről szól, mint inkább arról, hogy azzal, hogy odafigyelünk az apró részletekre, mennyivel kényelmesebbé tehetjük a beteg és családja életét. Megtiszteltetés, ha szemtanúi lehetünk az emberek életének legtörékenyebb, egyben legfontosabb és legszélsőségesebb pillanatainak, és képesnek kell lennünk arra, hogy teljesen idegeneket is szeressünk. (256-7. - az én kiemeléseim).

Számomra ez jelenti az egészségügyi munka bármely formájának és szintjének alapvető erkölcsi és filozófiai alapját. Megtiszteltetés vagy - ahogy gyakran nevezem - ajándék, ha betekintést nyerhetünk a beteg emberek és hozzátartozóik világába, szenvedéseibe, bizonytalanságaiba, reményeibe és örömeibe (Nemes 2014). Keveseknek adatik meg ez a lehetőség, így válik ez a tapasztalat valódi kiváltsággá. Az az ápoló vagy orvos, aki ezt a kiváltságot nem ismeri fel, reménytelen csalódásra lesz kárhoztatva pályája során. Viszont aki felismeri ennek nagyszerűségét, egész életére biztos útmutatót kap egy egészen különleges élet és hivatás felé.

A költők, esszéírók, krónikások, tréfamesterek és bölcsek gyakran írnak a halálról, de ritkán látják. Az orvosok és az ápolónők ellenben, akik gyakran látják, ritkán írnak róla. - vallja Sherwin B. Nuland amerikai orvos méltán nevezetes Hogyan halunk meg? - Gondolatok az élet utolsó fejezetéről című könyvében (Nuland 2002, 24.). Christie Watson könyve ez a ritka alkalom - tulajdonképpen nem is nagyon lehet erről a könyvről többet mondani, hacsak nem azt, hogy ez a könyv nem is a halálról, hanem inkább az életről szól.

Watson könyve a narratív medicina körébe sorolható orvosi irodalmi alkotások egy fontos adaléka. A narratív medicina arra hívja fel a figyelmet, hogy az orvosi, egészségügyi munka és annak alapvető etikája az egyéni történetek elmeséléséből lényegi módon táplálkozhat (Nemes 2015b). Ma sokat hallunk a különböző szakmák kapcsán a pályaorientáció és tervezhető pályakép fontosságáról. Ahhoz, hogy egy adott szakmát, hivatást válasszunk, fontos, hogy előre tudjunk tervezni: lássuk, mit és miért vállalunk, miről és miért mondunk le, hogyan léphetünk előre, miben fogjuk megtalálni végül a számunkra értelmes életet.

Ez azonban nem elsősorban adminisztratív intézkedések kérdése, nem is feltétlenül csak a pénzről szól. A szakmai és személyes elhivatottság, valamint az elvégzett munkából származó elégedettség másból fakad: példákból és példaképekből, amelyek elsődleges forrását a számunkra fontos emberek személyes narratívái, történetei képezik. Watson munkájában Florence Nightingale, az ápolói munka úttörője jelentette a példaképet, az élet és halál nagy problémáinak megértésében pedig a filozófusok és írók nyújtottak számára eligazítást. Aligha kétséges, hogy Watson könyve és személye sokak számára jelent majd hasonló példát és inspirációt.

A könyv magyar kiadásának borítóján is szerepel, hogy 2018 egyik legjobb könyve a The Guardian és a The Sunday Times szerint. A gyakorlott olvasó természetesen egészséges szkepticizmust alakít ki az efféle reklámszövegekkel szemben. Ebben az esetben valóban egy élvezetes, tanulságos, felkavaró, ugyanakkor lélekemelő olvasmányról van szó. Ez a könyv az ápolónő filozófiája, egy csodálatos könyv, ajánlom minden filozófusnak, nővérnek, ápolónak, nőknek és férfiaknak, orvostanhallgatóknak és orvosoknak, illetve mindenki másnak is, akik betegségtől szenvednek, vagy majd életükben szenvedni fognak.

Irodalom

Nemes László (2014): A klinikai etika visszatérése. LAM 24(7), 386–392.
Nemes László (2015a): A betegség, mint fenomenológiai tapasztalat. Nagyerdei Almanach, 2015/1. 21-33.
Nemes László (2015b): Narratív medicina és bioetika. Századvég, 2015/2, 74. 43-67.
Nuland, Sherwin B. (2002): Hogyan halunk meg? – Gondolatok az élet utolsó fejezetéről. Akkord Kiadó, Budapest