KHARÓN

Thanatológiai Szemle

elektronikus folyóirat

Tartalom

XIX. évfolyam

2015/4

Könyvajánló

DR. NEMES LÁSZLÓ
DR. NEMES LÁSZLÓ

filozófus

nemeslal@hotmail.com

Eszterházy Károly Fõiskola
Filozófia Tanszék

ATUL GAWANDE

Mert egyszer meghalunk
Az orvostudomány, és ami a végén számít

Tericum Kiadó Kft., Budapest, 2015.
Fordította: Torma Péter

Atul Gawande - Mert egyszer meghalunk című könyvének fedlapja

Atul Gawande nálunk is jól ismert (korábban A gyógyítás útvesztői címmel jelent meg könyve magyarul). Kiváló orvos-író, több nemzetközi sikerkönyv szerzője. Legutóbbi könyvében az öregedés, a haldoklás és halál témakörét járja körül, életünk utolsó időszakának biológiai, orvosi, intézményes és kulturális körülményeit. Gawande azt mutatja be, hogyan halnak meg az emberek ma Amerikában, az életvégi ellátás különböző formái mennyiben alkalmasak arra, hogy a szűken értelmezett orvosi szempontok mellett az emberi méltóság megőrzését is szolgálják. Az orvostudomány az elmúlt évszázadban jelentős fejlődésnek indult, az Egyesült Államok egészségügyi ellátása pedig a világ legmagasabb színvonalát képezi. Az öregedés, az élet vége és a halál azonban (talán éppen ezzel összefüggésben) nem kapják meg az emberek életében megnyilvánuló fontosságukhoz méltó figyelmet. Az orvosok és intézményeik sikert, megoldást akarnak, ami nyilván jó, egészen addig, amíg ez az igyekezet a közvetlen sikerekkel nem kecsegtető élethelyzetek és egészségügyi problémák háttérbe szorulását nem okozza.

Gawande indiai származású, másodgenerációs amerikai. Könyvében visszaemlékszik nagyapja életének utolsó időszakára és halálának körülményeire. Indiában az idős emberek többnyire családtagjaik körében halnak meg, szokásos aktivitásukat a legutolsó időkig fenntartva. Gawande saját családi történetéből adódóan is nyitott az élet, betegség, halál és orvoslás kulturális meghatározottságára. Saját indiai és amerikai tapasztalatainak összehasonlítása a könyv egyik fontos kiinduló szempontja. Gawande bemutatja az élet végének, haldoklásnak és halálnak ma Amerikában és a fejlett világban megszokott formáit és intézményes környezetét. Megközelítése kritikai, viszont nem nosztalgikus, nem táplál illúziókat más kultúrák szokásai iránt. Kitér a hagyományos és modern társadalmak halandósághoz való viszonyulásának előnyeire és problémáira egyaránt: a biztonsággal és szabadsággal együtt járó kiszolgáltatottság veszélyeire. Apja például már egy másik világ csábítása miatt költözött Amerikába, ahol az egyéni szabadság és önmegvalósítás más lehetőségei ígérkeztek. Gawande megközelítése tehát nem elutasító, hanem elsősorban pozitív indíttatású és konstruktív: arra bíztat minket, hogy érdemben gondolkodjunk azokon a lehetőségeken, amelyek a fejlett társadalmakban is újra ráirányítják a figyelmet az élet minősége és az emberi méltóság szempontjaira az öregkor éveiben vagy kifejezetten az élet végén.

Gawande könyvének központi kérdése az, hogy a vágyott egyéni szabadság, függetlenség ára az a - többnyire nem eléggé figyelembe vett - szempont, hogy amikor különösen szükségünk lenne mások segítségére, gondoskodására, akkor könnyen magunkra maradhatunk. Betegség, baleset, öregség és a haldoklás folyamata során az így ránk törő magány, elszigeteltség és kiszolgáltatottság lesz tehát az az ár, amelyet egyéni szabadságunkért ma leginkább fizetnünk kell. Gawande rámutat, hogy nem csak arról van szó, hogy napjainkban a fiatalok minél hamarabb igyekeznek elkezdeni önálló életüket, elköltöznek szüleiktől, akár másik városba, államba vagy országba, hanem szüleiknek sincs már igazán ínyükre az, hogy felnőtt gyerekeikkel vagy más családtaggal (pl. testvéreikkel) éljenek együtt. A gazdag országokban a független élet szinte mindenki számára elérhető, nem kényszerülnek az emberek arra, hogy egy fedél alatt éljenek, eszközeiket meg kelljen osztani egymással. Ez egészen vonzó perspektíva, egészen addig, amíg a betegség vagy idős kor nem korlátozza az egyén szabad önrendelkezését.

Mi lehet a megoldás? Az bizonyára nem tűnik elfogadhatónak, hogy mondjunk le a szabadság és önmegvalósítás mára megvalósult lehetőségeiről. Gawande két fő javaslattal él. Az egyik az, hogy beszéljünk nyíltan az élet végével kapcsolatos kihívásokról. Az élet végéről és a halálról nem szívesen beszélünk, nem szívesen gondolunk végességünkre. Ez ideig-óráig kényelmes helyzetet teremthet, de előbb-utóbb a legtöbb ember számára eljön a felismerés, hogy hibát követett el, amikor nem gondolt élete végének alakulására és előzetes alakítására, megtervezésére. A teljes és értelmes élethez az élet minden stádiuma, így a vége is fontos; sőt talán a vége a legfontosabb, hiszen az foglalja végső keretbe személyes történetünket. A szerző másik célja olyan konkrét megoldások bemutatása, amelyek - akár az egészségügyi intézményrendszeren belül, akár azon kívül - jobbá tehetik életünk utolsó időszakát. Gawande számára az élet végének minősége elsősorban az egyéni igények és elképzelések megvalósítására irányuló szabadságban ismerhető fel. Fontos belátni, hogy az embereknek különböző értékrendjük van, másként gondolkodnak arról, hogy miként, hol és kikkel szeretnék életüket lezárni.

Gawande egy sor különféle elképzelést és gyakorlatot mutat be az élet végének humánusabbá tételét és az emberi méltóság legvégső időkig való megőrzését illetően - a komplex gerontológiai ellátás gyakorlatától a speciális igényekre szakosodott szociális vagy egészségügyi intézmények jó példáin keresztül a hospice-ellátásig. A könyv azonban nem elsősorban intézményekről, sokkal inkább emberi sorsokról szól. Bár megjelennek benne elméleti megfontolások, a vonatkozó szakirodalomra való hivatkozások, a könyv stílusa elsősorban narratív jellegű, amely elsősorban betegek, idős emberek, hozzátartozóik, orvosok és más egészségügyi szakemberek (köztük Gawande saját) történeteinek bemutatását jelenti, elsősorban a velük folytatott beszélgetések felelevenítése révén. Ha Gawande könyvének stílusát akarjuk meghatározni, elsősorban erre a tényezőre kell felfigyelnünk: a narratív struktúra és a beszélgetések előtérbe állítását. Az egyéni történetek megjelenítése nem másodlagos szempont, azok nem elméleti álláspontok puszta illusztrációiként jelennek meg, hanem a sajátos élethelyzetek egyedi komplexitásukban való megmutatásának és a humanisztikus megközelítés igényéből fakadnak. A Mert egyszer meghalunk a narratív medicina és etika megközelítésének kitűnő példáját kínálja. Rendkívül jól olvasható, egyszerre felkavaró és lélekemelő, egyszerre tanulságos és szórakoztató könyv, amely orvosoknak, egészségügyi szakembereknek, hallgatóknak, betegeknek, haldokló betegek hozzátartozóinak, illetve általában mindenkinek ajánlható, akik saját halandóságukból adódóan is érdeklődnek az emberi élet nagy kérdései iránt.