PhD (szociológus), Az Orvosi Szociológia Professzora - Sheffieldi Egyetem, Klinikai Tudományok Osztálya (Dél),
Sebészeti és Aneszteziológiai Tudományos Szekció, Palliatív Ellátási Akadémiai Részleg és Igazgatóhelyettes
Sheffield, Egyesült Királyság
Trent Palliatív Ellátási Központ
Összefoglalás · A XIX. század elején egy francia antropológus, Arnold van Gennep (1) fogalmazta meg a mindennapi életünket kísérő átmenetek rítusainak gondolatát. Leírása alapján minden rítus három szakaszból áll: az elkülönülésből, az átmenetből és a beilleszkedésből. Ezek egyedi jellemzői szabályozzák az egyik társas állapotból a másikba való átmenetet. A későbbiekben ezt a gondolatot mozgalmak jellemzésére is kiterjesztették, hasznos eszközét adva ezzel a palliatív gondozás történeti tárgyalásának. Információkat hordoz a terminális és palliatív gondozást kísérő rítusokról és változásokról, és jelzésekkel szolgál a jövőre nézve.
A tanulmány 1945-től tekinti át a terminális és palliatív gondozás történetét a van Gennep által megállapított három szakasz mentén:
Az a feltételezés, hogy a palliatív gondozás története 1945 után követte ezt a három szakaszt, nem jelenti azt, hogy ez lineáris folyamat lett volna. Egy-egy szakasz minden egyes országban más időpontban kezdődhet el és fejeződhet be, de az is megtörténhet, hogy egy ország egy korábbi stádiumhoz tér vissza vagy egy szakaszt teljes egészében kihagy. Akárhogy is, megvannak a jó oldalai annak a gondolatnak, hogy a palliatív gondozás történetét 1945 után az elkülönülés, az átmenet és a beilleszkedés szakaszai jellemezték, és ez olyan hasonlatot teremt számunkra, amelyet érdemes tovább vizsgálni.
Bevezetésként azonban először visszatekintünk 150 évvel korábbra, a modern palliatív gondozás előzményeire. Ennek során néhány olyan személy és intézmény kerül említésre, amelyek ekkoriban egymástól elszigetelten tevékenykedtek Európában, de jóval később az őket követők fontos ösztönzőivé váltak.
Összefoglalás · Tanulmányunk alapkérdése, vajon békéssé, emberivé tehető-e az élettől búcsúzás mai, technikalizálódott világunkban? A hospice-mozgalom célja pontosan az, hogy a gyógyíthatatlan, előrehaladott állapotú betegek humánus gondozásával, családtagjaik segítésével a mai kor igényeinek megfelelve visszaadja a halál méltóságát. Milyen személyiségtényezők segíthetik, illetve akadályozhatják a haldoklókat kísérő segítő foglalkozásúakat abban, hogy humánusan, hazugságoktól mentesen álljanak betegeik mellett? Hiszen sokkal többen halnak meg egy átlagos kórházi osztályon, mint a hospice intézményeiben. Fontos lenne tehát, hogy általánossá váljon a hospice szemlélete és gyakorlata. Vizsgálatunkban összehasonlítottuk 44 hospice-ban dolgozó segítő, valamint 46, az egészségügy más területein dolgozó segítő foglalkozású saját halálához való viszonyulását, halálattitűdjét. Mérőeszközként Lester Halál iránti Attitűdskáláját, valamint Neimeryer és Moore Multidimenzionális Halálfélelem Skáláját használtuk. Kiinduló hipotézisünk szerint a hospice-ban dolgozó segítő foglalkozásúak félelme saját haláluktól kisebb, mint az egészségügy más területein dolgozó segítőké, és ez meghatározó tényező abban, hogy emberibben, hazugságoktól mentesen képesek elkísérni a haldoklókat.
újságíró, mentálhigiénikus, gyásztanácsadó
Összefoglalás · A tanulmány esetleírásokkal és ezek elemzésével arra kíván rámutatni, hogy képessé válhatunk a hallgatás, meghallgatás által egy magasabb szintű meghittség, együttlét elérésére, arra, hogy egy közös áramlat-élmény részesévé váljunk, még egy olyan fájdalmasan nehéz helyzetben is, mint amilyen a haldoklókkal való kommunikáció. A rogers-i empátia, Csíkszentmihályi flow-ja, Eric Berne tézisei a spontaneitásról, elevenségről, a keleti filozófiák tanításai a jelenben való létezés fontosságáról vezettek ahhoz a - személyes tapasztalatok által egyre inkább megerősített - következtetéshez, hogy minél inkább képesek vagyunk a jelen pillanat átélésére és a másik emberre irányuló empátiára, annál inkább kölcsönössé válik a segítő kapcsolat, és a flow, az áramlat-élmény útján elérhető, hogy a legnagyobb adással kapjuk a legtöbbet.
főiskolai docens
Országos Rabbiképzõ-Zsidó Egyetem
Összefoglalás · A zsidóság gyászrítusai általában a fájdalom kifejezései egy kedves hozzátartozó elvesztése miatt. Külsődleges megnyilatkozásaiban részben a halottkultusz egyes ősi elemei is felismerhetők, de a monoteizmus az animizmus színezetét eltörölte és már eredetükre nem is gondolva gyakorolta azokat. A Talmud lezárásától (V. század) napjainkig a gyászszokásokat az ősrégi háláhá (vallási törvény) szabályozza. Amit a háláhá előír, azt kell cselekedni, sem többet, sem kevesebbet; sem a túlzott önsanyargatás, sem az azonnali feledés nem talál helyeslésre. A gyászolás egy évig tart a háláhá által előírt módon, majd az emlékezés egészen a gyászoló haláláig tart, mely a halálozási évforduló (jórcájt) és az évente négyszer sorra kerülő mázkir (emlékező szertartás) megtartását jelenti.
művészettörténész
Semmelweis Orvostörténeti Múzeum
Összefoglalás ·
Az egyházi liturgiát és a profán mágikus eljárásokat ötvöző népi vallásosság rítusvilágában az emberi lét legfontosabb fordulóihoz kötődő bajelhárító gyakorlatok gyakran összefonódnak a segítőszentek kultuszával. A védőszentek megidézése nem csupán a betegségeknél alkalmazott, produktívabb
, gyógyulást elősegítő fehér mágiához kapcsolódik, hanem az irracionális területek felé mutató halál esetén is szívesen fordulnak a katolikus hívek patrónusaikhoz. A békés, egyházi keretek között történő elmúlás iránti vágy, a hirtelen haláltól való félelem egy preventívebb jellegű mágikus szentkultusz kialakulását teremti meg.
A halállal kapcsolatba kerülő védszentek két - egymástól sokszor nem elválasztható - csoportját különböztethetjük meg. A hirtelen, váratlan halál ellen óvó, bajelhárító szerepük alapján megidézett szentek szélesebb csoportja mellett a haldoklás konkrét aspektusához kapcsolódnak azok a mennyei segítők, akik az agónia könnyebbségét biztosítják, illetve a lélek túlvilági útjánál nyújtanak segítséget. A tanulmány átfogó képet próbál adni kultuszukról, rámutat szerepük kialakulásának okaira, s ízelítőt nyújt azokból az írott és képi forrásokból, amelyek bizonyítják évszázadokon keresztül tartó jelentőségüket.