KHARÓN

Thanatológiai Szemle

elektronikus folyóirat

Tartalom

VI. évfolyam

2002 tél-tavasz

Recenzió

 CSERI PÉTER
CSERI PÉTER

szociális munkás

cserip@elender.hu

Budapest

NICHOLAS WOLTERSTORFF

Korai sirató

Fordította: F. Nagy Piroska
Harmat Kiadó, Budapest, 2000.
100 oldal, 690 Ft

Ezt az írást több mint tizenkét évvel ezelőtt vetettem papírra, hogy lerójam tiszteletemet Erik előtt, és meggyászoljam őt, a fiút és a testvért, akit 25 évesen, hegymászás közben ért halálos baleset Ausztriában. Mélységesen személyes természete ellenére végül azért döntöttem kiadása mellett, mert azt reméltem, hogy lesznek olyan gyermeküket elvesztet szülők, akik saját érzéseikre - tiszteletükre és fájdalmukra - ismernek majd szavaimban - írja előszavában a szerző.

Megrendítően őszinte és hiteles a Yale Egyetem filozófiaprofesszorának írása, aki könyvében, a siratóénekben, mely egyben szerelmes dal is, a fia halála által kiváltott érzéseiről, vívódásairól és hitéről tesz vallomást.

Nem akarja megtagadni, elfojtva elnémítani a gyászt, férfiasan, könnyezve harcol kételyeivel, fájdalmával. Hívő emberként sem menekül a közhelyes vallásos vigaszok pajzsa mögé, vállalja a pillanatnyi értelmetlenség egzisztenciális bizonytalanságát is, éppen ezért először értetlenül áll Isten akarata(?) előtt: Én nem tudom úgy összerakni a képet, hogy azt mondhassam: »Ő tette« (Isten), de úgy sem, hogy az egészből az jöjjön ki: »Nem tehetett ellene semmit«. Nekem se így, se úgy nem áll össze a kép. Én, Jóbbal együtt, csak arra vagyok képes, hogy elviseljem. Ugyanakkor a könyv egyik legértékesebb elemeként a dolgok értelmének keresését leíró részeket értékelhetjük. Az értelem keresése az, amely olyan fontos a gyászmunka (és egész életünk) során, s amelyről annyit tanulhatunk például Viktor E. Frankl könyveiből és életéből is.

A gyászoló apa szembefordul azzal a téves hétköznapi nézettel, hogy egy férfi nem sírhat: De miért is tartjuk olyan nagyra a sztoikus könnytelenséget? Miért nem lehet kimutatni, ami belül van, ha az sebektől vérzik? Sírva kitartani nem éppen annyi erőt kíván tőlünk, mint sírás nélkül élni? Muszáj mindig leplezni a szenvedésünket? Nem engedhetnénk meg néha, hogy lássák az emberek és osztozzanak benne? Úgy értem, mi férfiak, nem tehetnénk meg? És miért olyan fontos, hogy erősnek mutatkozzunk? Kitartó, erős természettel áldattam meg. De hátba támadtak, és súlyos sebeket kaptam. Tegyek úgy, mintha mi sem történt volna? A seb csúf, tudom jól. Taszító. De muszáj mindig kötés alá rejteni? Könnyeimen át fogom nézni a világot. Talán olyasmit is meglátok, amit száraz szemmel nem láthatnék.

A személyes beszámoló alapján végigkövethetjük a gyász különféle stádiumainak, a veszteséggel szemben érzett különböző attitűdöknek a változásait: a halálhír által kiváltott pillanatnyi belenyugvás érzését, az ezt követő villámcsapásként hasító sokkot, a szembesülést azzal az igazságtalansággal, hogy a fiú előbb hal meg mint az apja, az emberi individuum megismételhetetlenségének nagyszerűségét és fájdalmát, a szenvedés magányát, a miértek végtelen sorát, azt, ahogyan az élet kettéválik azelőttre és azutánra, a vigasztalás eredményes és sokszor szánalmasan együgyű eseteit, a temetés körüli lelkiállapot változásait, el egészen addig a tragédiában is csodálatos felismerésig, hogy a szenvedés is az ember javára fordítható.

Wolterstorff, a filozófia professzora nem szakkönyvet írt. Mélybe és magasba néző szenvedőként olyan dolgokról szól, amelyekből a szakemberek és a veszteséggel lépten-nyomon találkozó hétköznapi, laikus emberek egyaránt életet meríthetnek.