KHARÓN

Thanatológiai Szemle

elektronikus folyóirat

Tartalom

VII. évfolyam

2003/4

Novella


 BÁNKI ÉVA
BÁNKI ÉVA

költő, a Károli Református Egyetem Bölcsészkarán
és az ELTE BTK Portugál Tanszékén tanít világirodalmat

evike11@freemail.hu

Budapest

Pillangók napja

1962-ben alapító tartással, ruganyos léptekkel vonultunk a Somogy megyei tanácsra, a bátyám mint valami tudományos titkárt vitt magával, hadd lássák az elvtársak, megvan együtt az ész és a tapasztalat is. Én nem sok szerencsét jósoltam a területfejlesztés ürügye alatt előterjesztett gyáralapításnak. Meglátod majd, sikerünk lesz, magyarázta, ezek se estek a fejük lágyára, ők is gondolkodnak, hogy állítsák meg Belső-Somogy elsivatagosodását, ahogy szerette a bátyám nevezni az elvándorlást. A megyei tanács előtt kőamforákban haldoklott néhány muskátli, látod, ez is elsivatagosodás, mondtam, nincs senki, aki egy öntözőkannával vagy egy pohár vízzel kisétálna a tanácsról megöntözni. Béla belenyúlt a kőedénybe, az ujjaival meglazította a földet, megigazította a virág gyökereit. Az se baj, ha földes a kezem, mondta, csak a régivilágbeli intézőktől várták el, hogy négylovas kocsin járjanak, és úgy járassák a lányaikat, mint a kisasszonyokat. Felkészülvén hát a tudományos szocializmusból, a karjára dobott legrosszabb kabáttal odasétált a főbejárathoz, ha araboknál vagy, mondta, akkor beszélned kell arabusul.

De úgy látszik, arabusul még a párttitkárok sem beszéltek. Béla táblázatokat rángatott elő a zsebéből - a lányai készítették a vizsgák szüneteiben -, beszélt a munkalehetőségek hiányáról, az elvándorlás okairól, a helyben történő nagy volumenű dohányfeldolgozásról. Elvárta, hogy bekapcsolódjam, és nemcsak a szocializmus, hanem a tudományos szocializmus oldaláról is méltassam a dolgokat, engem mégis jobban szórakoztatott a valóságos nézőpontok és félreértések összecsapása. Bámulták az idős paraszt bácsit, az idetelepített felvidékit a párttitkárok - kérges a tenyere, de mégis ők emelték fel, téeszelnököt csináltak belőle; de okosabb akar lenni náluk, talán mégsem elégedett. A bátyám a szeme közé nézett a fiatal janicsároknak, az új földesuraknak, de hiába nézett a szemük közé, ezek már nem száguldoztak lovon, nem tűztek félholdas zászlót a nyeregkápába, nem telepítettek narancsültetvényeket, nem kísérleteztek gyapottermeléssel, ők már csak a konszolidációban hittek. Új arcok voltak, nagyon rossz arcok, de fiatalok, a kihallgatást egy gyomorbajos fiatalember vezette, ingerült volt a sok tervezgetéstől, és nem is tudta hova tenni az előtte levett kalappal magyarázó öreg parasztot. Pécsre koncentráljuk a dohányipart, felelte, ott akarunk minden feltételt megteremteni egy dohánykonszernhez, ez az, ami beleillik az ötéves tervbe.

Azóta minden szürke és érdektelen körülöttem, sóvárgom azt a magasztos és semmihez nem hasonlítható boldog érzést. Szégyellem leírni, de hajnalban amikor megérintettem már majdnem hideg és merev testét, ujjongás és hála volt a szívemben. Álom tempóban szeretnék átlépni - mondta még délután, és sikerült. Sikerült-sikerült, ez lüktetett a fejemben. A bátyám kézzel-lábbal, de azért udvariasan próbálta megmagyarázni, hogy ez az ő ötéves terveibe semmiképp sem illik bele. Na de hány éves a bácsi, kérdezték a párttitkárok a táblázatokat félresöpörve. A bátyám meghökkent, nem szokott hozzá, hogy őt bácsinak hívják azok, akiket ő nem nevezhet fiamnak. De hát az ilyen ötéves terveket azok alakítják, magyarázta, akik nem ismerik a helyi adottságokat, ő egyetlen tervezőt se látott, aki felmérte volna az igényeket, a munkaerőt az ő falujában. Az elvtársak most már ingerülten mosolyogtak, ekkor szólt közbe az elvtársnő, na, most jön a szocializmus emberarca, gondoltam mosolyogva. A hölgy tényleg emberi, sőt anyai hangot ütött meg, nyugodtan fuvolázta, hogy a sok munkás év után ideje már megpihenni a bácsinak, élvezni a nyugdíjat, a tervezgetést a szakemberekre hagyni, akiknek a tervezgetését tudományosan is megalapozzák az iskolákban. A bátyám bámult és bólogatott, az ő szemében az elvtársnő csak egy bizalmaskodó és rosszul nevelt fruska volt, szegény kislány, gondolhatta, egy húzott blúz egy ilyen tömzsi nőn milyen előnytelenül mutat.

Míg a hölgy a megérdemelt pihenés előnyeit ecsetelte a kérges kezű paraszt bácsinak, a bátyám a dühtől fuldokolva magyarázta, hogy ő bizony egyáltalán nem öreg és nem használhatatlan, az elnöklő elvtárs ingerülten, a kezét a gyomrára szorítva hozzátette, a bácsi már eleget tett a rendszerért, ideje már nyugdíjba vonulnia. Nem, én nem vagyok öreg, magyarázta a bátyám, még annyi jó tervem van, és rám nézett segélykérően, hogy a terveit tudományosan is támogassam, de én már a régi népi írókra gondoltam. Hát, íme, gondoltam, a negyvenes évek végén kiugrott parasztfiatalok, az egykori és titkos nagygazda, a bátyám - már minden lánya az egyetemen, biztonságban -, csak az egykori cselédek és gyerekeik járják hajnaltól-napestig a Torma-féle uradalmat. Homályos szégyent éreztem, Somlyó ezredes részeg szemrehányásai jártak az eszemben, nem volna szabad ezen a különös tárgyaláson itt lennem, gondoltam, még akkor is, ha a bátyámat rövid úton elküldik.

Mert az elvtársnő, ha az életkorról volt szó, igencsak hajlíthatatlannak bizonyult, van ideje a megérdemelt pihenésnek is, szavalta, az ő agyában is nyilván ott motoszkált a régi hittanórák néhány ártatlan fordulata. A bátyám már látta, amit én az első pillanatban, hogy a gyáralapítás ötlete miatt eldöntött tény a nyugdíjaztatása, láttuk, hogy a kihallgatásnak vége, a gyomorbeteg elvtárs visszaadja a táblázatokat. A bátyám, mikor végre tudomásul vette, hogy a gyár odaveszett, nincs mit tenni, odafordult az őt bácsizó fiatal elvtársnőhöz, talán megengedi, hogy tanácsoljak valamit magának, kislányom, egy angolos szabású blúz sokkal előnyösebb lenne. Míg az elvtársak szóhoz sem jutottak, kimasíroztunk a teremből, mert ne higgyék, hogy a vénségemmel nyugodtan sértegethetnek, mondta a bátyám, mikor az ajtó becsukódott utánunk, ha nyugdíjaznak, akkor valami más munkát kell keresnem, hogy a gyerekek örökölhessenek.

Ez a más munka a nekünk, kitelepítetteknek juttatott ház, az üdülőhellyé átalakított Kraft-tanya kastélyszerű kiképzése volt. Kinevezem ősparknak a Kraftok körtefáit, és amíg még téeszelnök vagyok, magyarázta visszafelé a vonaton, a mellettünk lévő tavat kitisztíttatom, eladom, hisz én nem bírok itt a pusztaság közepén meghalni. Így hát a szorgos Kraftok tanyájából egy őspark közepén álló, fürdőszobával is felszerelt, tóparti kúria lett, a bátyám meghirdette a házat az összes szocialista sajtótermékben, de ma már senki nem akar egy kúriát megvenni, mondtam, a szocializmust építjük, ki merészelne egy kastélyszerűen kiképzett üdülőt megvenni. Majd meglátod, mondta a bátyám, és egy kis stéget épített a tópartra. Csak kár, hogy hattyúkat már nem tudok nevelni a tóban, mondta, hisz nem várhatom meg, hogy a környék teljesen elnéptelenedik. Ki akarna öreg szipirtyók mellé költözni? A hirdetésre épp a gyomorbajos kaposvári párttitkár jelentkezett, ő is jó ötletnek tartotta a hattyúkat, az ízléstelenséget már megtanultad a párttitkároktól, dohogtam a bátyámnak. És hova költözik majd a bácsi, kérdezte a zakós-pulóveres fiú, akinek az orvos a gyomrára sok-sok csendet, és úgy látszik, megfelelően kastélyszerű környezetet írt fel. Nagykanizsára költözöm, oda megy férjhez a nagyobbik lányom, egy OTP-lakást veszek velük együtt, mert a fiatalok között szeretnénk élni én és a feleségem. Hát a másik bácsi, kérdezte, és a fejével felém intett. Van a könyvtár mellett egy szolgálati lakásom, feleltem, de előbb-utóbb majd én is a család után szeretnék menni, a falvak kihalnak, már nincsenek olvasóim.

Bár tényleg nem voltak olvasók, azért mégsem költöztünk olyan gyorsan. Bátyám felesége, Anci már évek óta nem beszélt, ha szóltak hozzá, ha megérintette valami távoli szellem, a keze reszketett, mintha valami delejes álom rángatná. Nem akarod, hogy valamit felolvassak, nem akarsz sétálni, kérdezgettem tőle, a szeme rám meredt ilyenkor, a szemhéja mindig rózsaszín volt, mintha sokat sírna a szívében valaki. Drágám, mondta neki a bátyám, végre már elköltözünk innen, és a karjában odavitte vacsorázni az asztalhoz. Ancit már öltöztetni kellett, vetkőztetni, mosdatni, fésülni, ráncos arcú kisbaba lett, mint az a kislány, akit a háború előtt ő hagyott a körtefa alatt megfagyni. Talán ha a rokonairól megtudnánk valamit, az örömet szerezne neki, mondta a bátyám, de a Csallóközből, Nagymegyerről visszajöttek a levelek, a címzett ismeretlen, írta rá minden borítékra ugyanaz a kéz, talán ugyanaz a kéz, gondoltam, amely 1917-ben a hozzátartozóknak a halálos értesítést küldözgette. Kerestem Csallóközt az újfajta atlaszokon, de a sziget, mint a Duna-menti síkság nevenincs földdarabja, névtelenül húzódott meg a térképeken. És hát akkor végleg kiköltöztek a történelemből a Bujdosók, gondoltam, és elképzeltem Kiskárolyt a nyitrai elmegyógyintézetben vagy valamelyik más, fogyatékosoknak fenntartott intézményben, ahonnan csak üggyel-bajjal sikerült 42-ben az apját kimenteni.

Talán ugyanazt a falat bámulja egész nap, mint Anci, gondoltam, míg a legelső Bujdosó kétségbeesetten keresi a nagymegyeri határban a földjeit, a szabadságharc parasztoknak tett ígéreteit. Egy tanyán, a homokpuszta közepén mitől is éledezne valakinek a szelleme, kérdezte a bátyám tőlem is kétségbeesve. Kanizsán vannak klubok, mozik, szeánszok, táncestélyek, reménykedett. Talán szegény Anci unalmában már eszperantóul beszél magában, mondogatta, mikor aláírta az adásvételi szerződést, és a Kanizsára költözéshez kezdte újracsomagolni a ládákat. Lehozom a padlásról a porcelános ládát is, amit itt soha nem nyitottunk fel, és máris szaladt a létrához. Ne segítsek, kérdeztem, ugyan, felelte, és már ott állt a létra tetején, a hátán a nagy, kézzel gyalult porcelános ládával. Ez így nagyon nehéz lesz, figyelmeztettem, adogassuk le inkább egyenként a cseh porcelánokat, ugyan, mondta, nem akarok a tálakkal szórakozni egész nap, de a hatvankét év az hatvankét év, a párttitkárnőnek igaza volt, és zsupsz, a porcelános láda lecsúszott a válláról. Ez a sok hiú kacat, mondta a bátyám, az egész úgyse ért semmit, és seprűvel a kezében igyekezett a sok ripityára tört porcelán között egy ép darabot találni, de csak egy szalma közé csomagolt egérke élte túl a zuhanást, a kislányok régi kedvence, egy hófehér, áttetsző, finom porcelánnipp. Ancinak értelemmel telt meg a szeme, figyelte, ahogy lapátra kerül most az apácák ajándéka, a négy kardos meisseni tányér is, ne búsulj, Ancikám, veszek az egér mellé neked sok más porcelánt, vigasztalta a bátyám. És megjött másnap a teherautó, a rakodóval kihordtuk a ládákat, már csak Anci volt hátra, a bátyám ölbe akarta kapni, a néni is hátramegy a csomagokhoz, kérdezte a vicces kedvű teherautósofőr. Figyeltem Ancit, ahogy átfogja a bátyám vállát, azt mondja neki, kedveském, a homlokát még odadörzsöli a vállához, de hirtelen megmerevedik.

Hallottad ezt, kiáltotta a bátyám, a végén felismert, és még csak nem is eszperantóul szólt hozzám, mondta, míg letette Ancit az ágyra; büszkén kiegyenesedett, úgy halt meg, dicsekedett, hogy nem is tévesztett össze a szellemekkel. A sofőr, aki már csak a legutolsó csomagot, Ancit várta, a hírtől összerezzent, azután nevetni kezdett, hiába, vannak ilyen tréfás kedvű öregek, mondta, és figyelte az ajtóból az Anci kezét hálásan szorongató bátyámat. Én jutottam eszébe, motyogta még mindig boldogan Béla, rám gondolt a legutolsó pillanatban, én pedig indultam vissza a sofőrrel, hogy segítsek a házba visszavinni a ládákat. Minden halál ilyen nagy pakolással jár, gondoltam, és eszembe jutott a két lelőtt fiú az Alsómajorban, akkor én emelgettem a holttesteket, és mintha a vállamon át éreztem volna most is a jelenlétüket. Talán valahol az udvaron az anyjukra várnak, az ő szellemüket is éreztem, mikor a sofőrnek segítettem visszavinni a diófa ágyat. Várnia kell hát a kaposvári párttitkárnak, mondta a bátyám az utoljára megmosdatott Anci fölött, intézkednünk kell a temetésről. Anci megfiatalodott a halottas ágyán, olyan szép, mondta Béla, hogy nem is engedem idegeneknek nézegetni. Hát nem akarod Kanizsán eltemettetni, kérdeztem, mért hurcoljam oda szegénykét, felelt, Anci sohase szeretett utazni, és amíg én élek vagy a gyerekek élnek, Anci megtalál minket a csontjai nélkül is. Egy elkésett pillangó röpdösött körbe minket, megállt az ablaknál, és visszafordult, nézd csak, milyen szép, hogy szitál a szárnyával, mondta a bátyám, mikor könnytelenül elindultunk a temetésre.

A rakodós teherautó egy hónap múlva jött vissza, de a vidám fiú most egy kisebb kocsit hozott, gondolhatta, a nénivel már kevesebb, így Bélával vonatra kellett szállnunk, mert a teherautóban nekünk nem maradt hely. Mesélj valamit Kanizsáról, kérte, én soha nem jártam ott, feleltem, a városból csak a török harcokat ismerem. Béla gyászt viselt, szigorú gyászt, fekete volt még a zsebkendője, nemcsak fekete szegélyes, hanem megalkuvás nélküli fekete, nevettek is rajta a fiatalok, mikor Kaposvár felé az orrát megtörölte. Ezt talán még anyám varratta, gondoltam, a legnagyobb fia, Torma Miklós halálára, de Béla minden kegyelet nélkül zsebre gyűrte, hát tényleg a török elleni harcokról akarsz hallani, kérdeztem. Ha mást nem tudsz, akkor persze. A koszos vonatablak előtt meséltem a végvári harcokról, Georg Paradeiser főkapitányról, elmondtam, hogy a törökök, hogyan robbantották fel a lőportornyot.

De a bátyám nem figyelt oda, nem bólogatott, nem tette hozzá suttogva, remélem, az oroszok százötven évig nem bírják. Elhallgatott hirtelen, és megkérdezte, merre lehet az a pillangó, akit Anci halálakor láttunk, és kibámult az ablakon, mintha láthatná a szárnya szitálását. Minden rövid életű, minden mulandó, mondtam: a főkapitányok, házak, a porcelánok, a rendszerek, a pillangók. De a bátyám befelé figyelt, talán Anci megszépült arcát látta, felesége, Bujdosó Anna mögött a fiait, akikkel a puskagolyó kamaszkorukban végzett, a fiúkra, akik Somogy megyében, a Kraft-ház udvarán megtalálták az anyjukat. Látod, mondta, hiába telepített minket a nagypolitika ilyen messzire, a halottak visszatalálnak. De remélem, Anci nem álmodozik valahol, nem verseket ír, hanem figyeli az utat. Ha nem talál meg, ha nem jön Nagykanizsára, mi lesz velünk, nem tudunk se élni, se meghalni; szétszakadunk, ahogy azt a nagypolitika akarja.

De nem szakadtunk szét, gyönyörű idő volt, verőfényes idő, a pillangók napja.


Novellaátirat a szerző Esőváros című regényének (Magvető, 2004.) egy részletéből.