KHARÓN

Thanatológiai Szemle

elektronikus folyóirat

Tartalom

VII. évfolyam

2003/3

Versek

 BÁNKI ÉVA
BÁNKI ÉVA

költő, a Károli Református Egyetem Bölcsészkarán
és az ELTE BTK Portugál Tanszékén tanít világirodalmat

evike11@freemail.hu

Budapest

Sötét és édes

Már nem szaladunk a busz után,
és nem állunk meg, ha a szél szerelmes keze
a hajunkba csimpaszkodik.

Így is jó, mondjuk, mikor
péntek este egyik barátunk sincs otthon,
az éjszakai eső (még az álma is
beszennyez) magában keserít.

Aztán évek,
elégedett, hosszú évek,
és egyre hosszabb éjszakai esők.
Ezüstszálaik, a surrogásukból font mákonyos zene
elfeledteti,

hogy fulladunk a lépcsőn,
szorít a szívünk,
a legutolsó esőből
már fel se ébredünk.

Nem szaladunk.
Már nem állunk meg.
A szél kezét se érezzük.


Végeken

A halál
fekete zsákban hozta magát

Nini, egy üres zsák, ki hagyta itt,
kérdezte a kalauz a vonaton,
végigjárva a másodosztályt...
A halál nyugodtan megbújt
a csomagtartóban. Az éjsötétben
kiszállt, és szelíden,
a szél kezébe kapaszkodva
megérkezett az öregasszony házába.

Tegyél bele mindent,
hajat, szemet, csontot,
parancsolta.

Az öregasszony levetkezett.
A szeme kacéran felcsillan.
Hideg, savanyú hús volt,
könnyű falat. A zsák nézte,
nézte, és ahogy magába szívta,
még üresebb lett.

Remegett. És mint a füst,
magasba szállt. Győztesen, még mindig
tátva a száját szállt tovább, büszkén
eltakarva a csillagokat.