Kórház

Azt mondják, tessék várni.
Álljanak sorba, kérem.
Ne tessék kiabálni.
Egyszerre egy beszéljen.

Nővérke, drága, várjon.
Igen, holnap is rendel.
Dolgozunk, ne zavarjon.
Megbolondul az ember.

Maga mióta vár itt?
Már háromszor műtöttek.
Azt mondják, úgyis mindegy.
Ide se jövök többet.

*

Többé se ide, se hova.
Téridő-onkológia.
Tolókocsiban a kopasz nő,
tudja, hogy meg kell halnia.

Szeme se rebben, úgy figyel.
Befele néz, hogy múljon el.
Számlálgatja a sejteket.
Erősen fogja, meg se rezdül
a kórszövettani lelet.

Feledi, mennyi baja volt,
hogy élni milyen bonyolult,
most már csak egy a vágya:
jól megfogózni, nem beállni
a félholtak sorába.

Ha egyszer visszaengedik,
többé sosem panaszkodik
mindenkivel kibékül,
megbocsátja a vétkeik,
jaj csak ne így, jaj csak ne itt -
kapaszkodik és szédül.

Éjszaka

Telik a pohár, kiürül,
a hold árad és apad.
Mint ökörnyálat, szél sodor
fehér hajszálakat.

Sikoltozásuk, sóhajuk
belélegzi a fa.
Főzelékszag és formalin,
égő avar szaga.

A hosszú, csempés folyosón
neonfény remeg és zizeg.
Te tudod, hogy nincs gyógyulás.
Ne mondd el senkinek.

A személytelen...

A személytelen szenvedés,
a megszoruló bordaprés,
a rángó szív a szem mögött -

levetkezett, felöltözött.
Alakot váltott, senki lett.
És szenvedése most tied.