KHARÓN

Thanatológiai Szemle

elektronikus folyóirat

Tartalom

VIII. évfolyam

2004/4

Esszé

 PALOTÁS ROZINA
PALOTÁS ROZINA

grafikus, katolikus teológushallgató

qvirtgrafika@mail.datanet.hu

1117 Budapest, Móricz Zsigmond krt.1.

Megperzselve

Már eltelt egy hét, és még nem tudtam magamhoz térni. Gépiesen, bábként mozgok, csinálom a dolgom, de valójában nem vagyok jelen. A lelkem ott maradt - a mára már üres - betegágy mellett. Hiányzik még a lélegzése is. Az együtt töltött utolsó napokban szinte megszűntem én lenni, összeolvadt még a szívverésünk is. Csak a csend volt körülöttünk, és így egy áramkörben rezdült és rezdültem. Néha rámnézett, mosolygott. - Te éjjel-nappal itt vagy? - kérdezte és bóbiskolt tovább. Jó volt így. Örültem, hogy mellettem biztonságban érzi magát és tud aludni, mert az éjszakák már nehezek voltak. Ha besötétedett nem merte lehunyni a szemét. Félt a haláltól, még nem volt elkészülve rá. Csak akkor, azon az utolsó hajnalon...

Gyuri bácsi elment, és nekem hagyta eddigi életem legnagyobb élményét: egészen a kapuig kísérhettem, olyan közel, hogy már szinte perzselt az Úr jelenléte.

Azóta minden szürke és érdektelen körülöttem, sóvárgom azt a magasztos és semmihez nem hasonlítható boldog érzést. Szégyellem leírni, de hajnalban amikor megérintettem már majdnem hideg és merev testét, ujjongás és hála volt a szívemben. Álom tempóban szeretnék átlépni - mondta még délután, és sikerült. Sikerült-sikerült, ez lüktetett a fejemben.

Hogyan is történt mindez? Hogy jutottunk idáig?

Gyuri bácsi férjem édesapja volt, mégis alig ismertem. Az elmúlt évek alatt hiába töltöttük együtt az ünnepeket - terített asztal mellett - vagy Horányban a nyári napokat, csak kevés igazán lényeges dolgot tudtam róla. A sport volt a mindene, de arról is csak ritkán mesélt. Az együttlétek alatt mindent elsöpört a család olaszos temperamentuma, az evést kísérő nyüzsgés és a lényegtelen piaci hírek áradata.

Amióta beteg lett, többet voltunk együtt. Eleinte büszkén hárította a segítségemet és a gyengédség minden megnyilvánulását, például irtózott a simogatástól. Vele tanultam meg, hogy ezzel óvatosan kell bánni.

Tudta, hogy a teológiára járok, és gyakran csipkedett ezzel kapcsolatban: - Aztán nehogy valami papot küldjetek a nyakamra!

Amikor kiderült, hogy a betegsége utolsó stádiumában van, és már semmilyen kezelést nem kaphat, kérte, hogy vigyük haza a kórházból. Mi is így gondoltuk. Kértünk egy napot az előkészületekre.

A Kenyeres utcai Hospice-házból kaptunk kölcsön megfelelő ágyat, szoba WC-t és ígéretet, hogy már hétfőtől jön a nővér. Sosem felejtem el, péntek dél volt, amikor a mentő hazahozta. Akkorra már átrendeztük a szobát, minden készen volt, de nem akart az új ágyra feküdni. A gödrös, agyonnyúzott kanapén aludt negyven évig, most is ragaszkodott hozzá. Nem erőltettük. Pár nap múlva, amikor már az infúzió és a kapaszkodás miatt fontossá vált a vaságy, magától átköltözött.

Nemcsak a szobát rendeztük át, az életünket is. Mostantól Ő lett a legfontosabb. Én zsonglőrként próbáltam egyensúlyozni a munkám, Gyuri bácsi és az otthoni teendőim között. A régen várt lelkigondozói tréninget is lemondtam, mert úgy éreztem most az élet szervezte rendkívüli tréningen kell helytállnom.

Amikor elhatároztuk, hogy hazahozzuk, tudtuk, hogy nem lesz könnyű. Új volt minden feladat. Tanultuk a csöveket, tűket, katétert, pelenkát, a mosdatás, itatás mikéntjét. Zsófi nővér családtag lett. Bámultam türelmét, szerető gyengédségét, minden mozdulatát. A főorvos úr látogatása is erőt öntött belénk. Tapintatosan, de jelezte, hogy szerinte már nem lesz szükség az egy hét múlva esedékes katéter-cserére. Ahogy visszagondolok, ettől a hírtől nem ébredt bennem félelem, csak sürgetőbbé vált néhány dolog. Például, Gyuri bácsi és a bátyja, Laci sok éve haragban voltak. (Valami örökösödési ügy miatt fordítottak hátat egymásnak.) Végre sikerült őt elérnünk telefonon. Jövök - mondta, és ekkor már lényegtelen volt, hogy ki tartja meg a büszkeségét és ki nyújt előbb békejobbot. Szívszorítóan szép volt a találkozásuk. Amikor kikísértem Laci bácsit és megköszöntem, hogy eljött, csak annyit mondott:

- Csak azt sajnálom, hogy nem jöttem már sokkal korábban.

A napok multával az ápolást is újra kellett gondolnunk. Csak azt és úgy és nem többet, mint ahogy Ő kérte. Egyik délután, amikor felesége Irénke próbálta valami ételre rábeszélni, Gyuri bácsi ingerülten így szólt: - Hagyjatok már elmenni, nem kell nekem már az étel. Engedjetek el!

Irénke sírva jött be hozzánk a másik szobába. Tudtuk, itt a pillanat, amikor már nincs értelme semmi szépítésnek. Ő is, mi is tudjuk, hogy már nincs sok idő hátra. Nyugtatgattuk és bíztattuk arra, hogy mondja ki hangosan Gyuri bácsinak - akármennyire fáj is - hogy mennyire szereti, de elengedi. Amikor visszament, és egy idő után áthallatszott a szipogása és orrfújása, meghatottan néztünk egymásra: megtörtént. Utána Laci, a kisebbik fia ment be hozzá és búcsúzott el. Mi Gyurival (férjemmel, ő a nagyfia) együtt ültünk az ágyához. Gyurim bocsánatot kért tőle, a sok buta és akaratlan bántásért, és elmondta mennyi mindent köszönhet neki és milyen büszke rá. Amikor én is megígértem, hogy Irénkére vigyázni fogunk így szólt: - Köszönöm, az jó lesz. Irénke minden jót megérdemel.

Tiszteletreméltó volt az a nyugalom és bátorság, ahogy Gyuri bácsi beszélt a változtathatatlanról. Nagyon megküzdött ezért. Hetekkel ezelőtt még felváltva haragudott és reménykedett vagy csodaszerekbe kapaszkodott. Ahogy teltek a napok, és a teste egyre gyengébb és áttetszőbb lett, úgy ragyogott át rajta a Lélek. Hihetetlenül kiélesedett a hallása. Humorral és bölcsen kezdett beszélni és már félelem nélkül.

Kedden reggel végül Ő mondta ki, hogy nincs tovább: - Hozd a szép ruhám, öltözzünk - sürgetett engem. Hova akar menni? - kérdeztem. A temetőbe.

Egyre nyugtalanabb lett. Teljesen levetkőzött. Hihetetlen erővel felült, kifordult az ágy szélére és indulni akart. Nem lehet tovább várni, el akarok menni! - mondogatta.

Nem tudott felállni, én támasztottam és próbáltam visszafektetni az ágyra. Ez az indulás többször megismétlődött. Engedjetek el, nem bírom tovább! Be vagyok zárva, engedjetek ki! Miért húzzuk az időt? Mire várunk még?

Gyorsan hívtam Gyurit is, aki Vácról berohant, így délutánra már teljes létszámban együtt volt a család. Cserben hagyott mindenki az utolsó pillanatban! - suttogta Gyuri bácsi. Itt vagyunk körülötted mindannyian, mégis egyedül vagy? Úgy érzed ez az utolsó pillanat? - Igen, igen. Meleg kéne, nincs elég meleg.

Később tokaji aszút kért és ivott. Nem volt soha nagy borívó, de most megadta a módját. Szevasztok, jó éjszakát - búcsúzott.

Takargattuk, de még mindig fázott. Talán a bor átmelegíti egy kicsit. Kezei, lábai kékültek, feketedtek. A beszédje is egyre távolibb, halkabb lett. Kisbaba formán összegömbölyödve feküdt, mezítelenül - mint ahogy a világra jött - és dudorászott.

A szívverése ritmusában skandált szavakat: ende... vége... kampec... konyec..., ...rossz... lépés... volt ...rossz... lépés... volt, ...rossz... felelet... volt... legalább tizenhét... rossz... felelet... volt.

Mi Gyurival ültünk mellette, és a könnyeinken át néztük, simogattuk, Gyuri ölébe vette őt, és szinte mind egybeolvadtunk. Feloldódtak a határok. Ringatta az édesapját. Úgy éreztem testvérek vagyunk és mindig is együtt voltunk, és - ez a fontosabb - bizonyosan éreztem, hogy mindig is együtt leszünk!

Ahogy mondogatta a tizenhét rossz feleletet, kibukott belőlem: - Gyuri bácsi ne félj, nincs rossz felelet. Csak annyit mondunk Uram segíts, és már nincs rossz felelet!

Gyuri is bekapcsolódott. Egymás után mondtuk vele - Tizenhét... rossz... felelet. Uram segíts! - már csak tizenhat. Uram segíts... már csak tizenöt, már csak tizennégy. Lefogyasztottuk mindet. Gyurim hangosan imádkozott: - Uram segítsd az édesapámat, hogy jól döntsön és Feléd induljon. Segítsd őt, hogy a fény felé, Hozzád menjen!

Most, amikor próbálom leírni a pillanatot, annak forróságát, kevés minden szó. Szent volt, azt biztosan éreztük. Nem tudom mennyi idő telt el így a ringatásban, az idő is kizökkent. Gyuri bácsi elhalkult, megnyugodott és elaludt.

Mi szélütötten átbotorkáltunk a másik szobába. Akkor éreztük mennyire éhesek vagyunk. Irénke szendvicseket, kávét hozott, és félve kérdezte - Akkor itt van? Ez a vég? Csak bólintottunk. Készüljünk fel az éjszakára, talán felváltva egy kicsit alhatunk is.

Fél négykor Irénke keltegetett, hogy Gyuri bácsi egészen hideg. Ugyanúgy feküdt, ahogy utoljára betakartam. Még emlékszem a redőkre, ahogy a lepedőt maga alá gyűrte. Egy jaj szava, egy sóhajtása sem volt, amire felébredtünk volna. Szeme, szája csukva, csak egy kis vér csurgott ki a párnára.

Összeölelkezve imádkoztunk. Egyszerre éreztem megrendültséget és örömet. Sikerült! Így akart elmenni! Így, elkészülve, ilyen nyugodtan. Magamnak sem kívánhatok szebbet. Szépen lemosdattuk, felöltöztettük. Olyan szeretetet éreztem és olyan nagy erőt, amit tudtam, hogy fentről kapok, hogy ezt is végig tudjuk csinálni.

Az elmúlt napokban, az ágya mellett, őrizve az álmát, gyakran dúdoltam: ...adjon Isten jó éjszakát, küldje hozzánk szent angyalát... most hangosan jött elő belőlem:

Erdő mellett estvéledtem, Subám fejem alá tettem,
Összetettem két kezemet, Úgy kértem jó Istenemet.
Én Istenem, adjál szállást! Már meguntam a járkálást,
A járkálást, a bujdosást, Az idegen földön lakást.
Adjon Isten jó éjszakát, Küldje hozzánk szent angyalát,
Bátorítsa szívünk álmát, Adjon Isten jó éjszakát!

Nem tudom mennyire felel meg virrasztó éneknek, de annyira szívemből jött. Égett a gyertya, az ágy mellett egy szál virág... Imádkoztunk, múltak az órák. Jött az orvos, aztán megvirradva a szomszédok is, búcsúzni. Ott volt velünk, tisztán, méltóságteljesen, szépen, csendesen. Pál apostol Timóteusnak írt második levele jutott eszembe:

A jó harcot megharcoltam, a pályát végigfutottam, a hitet megtartottam...

A fejemben még most is kimerevítve áll a kép. Megállt az idő is, megállt minden. Kábult vagyok és boldog. Szeretnék így maradni! Uram segíts, hogy el tudjam engedni ezt a csodát, hogy legyen erőm visszatérni a hétköznapokba! Mert nehéz. Nagyon nehéz...