KHARÓN

Thanatológiai Szemle

elektronikus folyóirat

Tartalom

IX. évfolyam

2005/1-2

Versek


 GÉCZI JÁNOS
GÉCZI JÁNOS

habil. doc., tszv. költő, író, művelődéstörténész, biológus

geczijanos@vnet.hu

Veszprémi Egyetem TK, Antropológia és Etika tanszék

Lázár

Semmi más, mint hattyúcsont és volt van
az éjszakában, s arcok váltják egymást
a növekvő-fogyó hullaszín holdban,
s mint füst csíkja megy, a lángtól elszakadva,
testemben a lélek magára maradva,
magára - látván lássam,
Uram, bűn van a megváltásban,
amit rám szabtál, mint az inget,
de hidd, vagy ne hidd szolgaságom, s mindezt,
ami megtörtént vélem,
túl már az iszonyú-egy halálon
az nem lehet,
hogy belőled ezt az egyet vágyom,
az nem lehet, hogy legyek én a példa
mások hitére, de magamnak olcsó préda.
Ebből elég volt, elég,
és hasaljon vissza rám a szemfedőnyi ég,
ha látnom ellened nem lehet,
mert semmi mást nem vehetsz el,
hacsak nem a testemet,
mert romlóbb teremtményed nincs a porvilágban,
mert kétkedő vagy magad is,
ha föltámadásom ami tanít,
s megtanítja
a többit is, hogy van vissza út,
és csupán kedved
s nem tudásod, mi fölébreszt.
Mert nem voltam jó e földi harminc évnek,
már születésem ellened vétek,
nem elég tonnás érvnek,
hogy billenjen a mérleg
egyensúlyba.
Nem érted vagyok; tudhatod,
bár hozzád föl se ér, mit mondhatok,
vagy mondtam - e tartományban
nem feléd süvölt virrasztó vágyam,
csak irántad,
hogy lehessek szép bomló halottnak
ott is, ahol vannak és lesznek feltámadottak,
vagy nevezd akármi másnak,
és engem csak lökj hűvös cédaként a halálnak.
Mert nem, nem,
nem hiszlek téged,
míg körötted viaszférgek égnek,
s kérve könyörgök,
tégy csodát mással a földnek és az égnek,
s nem, ne engem adj az öröklétnek.