POLCZ ALAINE

Ideje a meghalásnak

Pont Kiadó, Budapest, 1988.
199 oldal, 980 Ft

Polcz Alaine e kötetben összegyűjtötte a halállal kapcsolatos tanulmányainak egy részét. Az írások között vannak egészen frissek, és vannak évtizednél is régebbiek, ezekhez a szerzőnő aktualizáló kommentárokat írt.

Nem kell jóstehetség ahhoz, hogy előre jelezzük, a könyv nagy siker lesz, hamar elfogy. Nem kis részben a szerzőnő munkája nyomán a halál, haldoklás, gyász kérdésköre iránt igen jelentősen megnőtt a segítő szakmák és a művelt köztudat érdeklődése. Úgy is mondhatnánk, nagyot léptünk előre a halál korszerű lélektani kultúrájának kialakulása és elterjedése felé. Ezt a fejlődést most a hospice mozgalom tovább lendíti, a mozgalom az emberhez méltó halál szervezeti, orvosi és pszichoszociális feltételeit teremti meg, és így igen fontos önsegítő társadalmi akció (erről Polcz Alaine, a mozgalom egyik hazai létrehívója már sokat írt, e könyv utolsó fejezetében ad erről jó, összefoglaló képet).

A könyv érdekes; a szerzőnőre jellemzően világosan megírt, színes tanulmányok teszik ki. Sok a rövid esetismertetés az írásokban, sok a halállal, meghalással kapcsolatos kultúrtörténeti információ, és gyakran esetvignettákkal illusztrál a szerző jellemző attitűdöket, értékeket. Minden írásnak határozott mondanivalója van. Polcz Alaine meg akarja győzni, fejleszteni szeretné az olvasót. Mindig határozott véleménye van, és ezt elkötelezetten képviseli, de nem erőszakosan.

Talán a legérdekesebb az 1987-ből származó, több oldallal kiegészített Honnan jöttünk és hová megyünk? című tanulmány, ebben sok szempont merül fel a népi kultúra lélektanilag adekvát halálkezelései szokásairól. Hasonló ehhez a két következő, 1973-ban íródott tanulmány, amelyet ugyancsak terjedelmes kommentár egészít most ki és tesz aktuálissá. Majd a gyógyíthatatlan betegségek diagnózisának közléséről szólnak írások, majd az életveszélyről és a halálfélelemről, a klinikai halálból visszatértek élménybeszámolóiról, valamint az eutanáziáról. Az eutanáziát kritikusan szemlélő írás után jön a már említett hospice-írás, amely mintegy az alternatívát mutatja fel. Polcz Alaine életműve, mondanivalója általában is nagyon hatékony érvrendszer az eutanáziával szemben. A halálnak megvan a maga értelme az egzisztenciában, a társaslélektani rendszerben és kultúrában, ezt nem lenne szabad rövidre zárni, valamilyen egyéni menekülési kedv érdekében (más kérdés természetesen a haldokló vagy a menthetetlenül szenvedő, senyvedő személyiség önrendelkezési joga, amely mintegy dialektikus ellenpólusa az előbbi elvnek).

A tanulságos és értékes kötet megbecsülését szolgálja, hogy kritikának is helyet kell adni vele kapcsolatosan. Főleg a diagnózis közlésével kapcsolatosan látok bizonytalanságot a tanulmányokban. Polcz Alaine nagy tapasztalata gyakran nyilvánul meg abban, hogy leírja a lehetséges variációkat, a jelenségek sokszínűségét. Itt is többször említi, hogy hányféle reakció van a diagnózis és prognózis közlésére, pozitív és negatív egyaránt. Ám éppen Polcz Alaine világította meg a súlyos betegséggel és a halállal összefüggő lelki folyamatokat, neki kellene határozottan megfogalmazni, hogy a diagnózisközlés a reménytelen esetekben fontos, bonyolult és néha, nem is rövid pszichoterápiás folyamat. Nem az a lényeg tehát, hogy őszintén megmondjuk-e az igazságot vagy leplezzük, adagoljuk ezt, a beteggel és a hozzátartozókkal kialakított empátiás kapcsolat és párbeszéd kell ezt meghatározza, ennek kell a valóság felé haladnia úgy, hogy a belső és személyközi probléma-feldolgozás végbemenjen. Itt tehát a recenzens metodikát, müveletiséget, továbbképzésbe építhető ismereteket hiányol, és itt elavult az elmúlt évtizedek nálunk is gyakran felszínre kerülő, leegyszerűsített orvosi dilemmája, a megmondjuk - ne mondjuk. A reszuszcitációval, a klinikai halálból való visszatéréssel kapcsolatos gondolatok is elaborációra szorulnának, dehát itta recenzens tudatában van különvéleményének, ő ugyanis nem hisz a nem-specifikus halálközeli élményben, hanem a gyakori hasonlóságot az élményben három tényezőnek tulajdonítja: az eszméletvesztés és -visszanyerés, az agyi hipoxia sajátos szenzorikus leképeződésének; a keresztény túlvilágkép kulturális hagyományának, sémájának; továbbá a halálközeli élmény (pl. az események a műtőben vagy az intenzív szobában, a reszuszcitáló team viselkedése stb.) narratív rekonstrukciójának folyamatával.

Dehát az is nagy érdeme a könyvnek, hogy mindezeket felveti. Állásfoglalásra késztet. Akár vitára is. Ez a fontos és jó könyv örök ismérve. Így azután a könyvet tiszta szívvel ajánlhatom minden olvasónak, szakembernek és laikusnak egyaránt.

Megélni - túlélni
Pszichodráma a gyakorlatban II.

(sorozatszerkesztő: Dr. Zseni Annamária)

Animula Kiadó, Budapest, 1997.
128 oldal

A veszteség és annak feldolgozása minden pszichoterápia fontos témája. Az Animula kiadó gondozásában jelent meg nemrégen Megélni - túlélni címmel egy, a gyásszal foglalkozó tanulmánykötet. A könyv szerzői a veszteség tematikáját szélesre tágítva bemutatják, hogy a pszichodráma - mint csoportpszichoterápia - milyen eszközökkel segít elfogadnia megváltozhatatlant; hogyan tesz lépéseket annak érdekében, hogy a fájdalmat teljes egészében lehessen megélni, túlélni, a személyiségbe beépíteni, úgy, hogy gazdagabbak lehessünk általa.

A kötet az alcímében azt ígéri, hogy Moreno módszerét - a pszichodrámát - a gyakorlatban mutatja be. Valójában ennél sokkal többről van szó: a könyv legalább annyira elméleti, mint gyakorlati; a nem szakemberek legalább annyi érdekességet találnak benne, mint a pszichodramatikusok.

A tanulmánykötet 7 szerzőtől származik - mesterek és tanítványaik közös munkája. A bemutatott világ igen sokszínű: gyerekekről és felnőttekről, egészségesekről és betegekről olvashatunk; egyéni esettanulmányról és csoport-munkáról egyaránt szó van a kötetben. Bár a tanulmányok írói eltérő pszichológiai - pszichodramatikus iskolákból származnak, közös a mélylélektani szemléletük és elkötelezett pszichodramatikus voltuk. A cikkek különböznek abban is, hogy a gyász - veszteség témája írásuk fókuszában áll-e, vagy inkább egy általános téma részaspektusaként jelenik meg.

Olvashatunk tartalmas, gazdag leírást a serdülők leválási konfliktusairól (B. Kádár Judit); a leválás - elválás mint veszteség fájdalmat hordoz, de éppen ez a fájdalom a fejlődés záloga.

Ugyanígy érintőleges a veszteség témája Haász Mariannának az időről írt tanulmányában; az idő-veszteség kapcsolat mégis esszenciális. Az idő az emberi lét - nemlét alapkérdéseihez tartozik. Szubjektív átélése miatti viszonylagossága izgalmas tényeket vet fel, mint például: filozófiai idő fogalma, a gyermek és a felnőtt időszemlélete, patológiás időélmény, szent és profán idő, ünnepek és rítusok szerepe az időélményben, temporális oltalom...

A pszichodrámában átélt idő többszörösen is viszonylagos. Az érzelmek felfokozottsága miatt minden ülés kizökkent időben zajlik; ritmusával az ünnepekhez hasonlóan az időtlenség élményét adja, minden csoporttag ciklikusan újból és újból visszatér a csoport helyszínére, és időről-időre kilép élete lineárisnak mondható időfolyamából, belépve abba a csoporttérbe, hol a bűnök is vállalhatók, letehetők, és amely a katartikus megtisztulás lehetőségével kecsegtet.

Ugyanakkor a pszichodráma képes arra, hogy sajátságos eszközeivel valamennyi idősíkot élettelivé tegye - a színpadon megjeleníthető a múlt, a jelen és a jövő -, átlépve az életkorok, sőt az élet és a halál különbségén.

A veszteség-feldolgozás pszichodramatikus gyakorlata iránt érdeklődők több esettanulmányt is találhatnak a kötetben.

Olvashatunk példákat a gyermekek legfájdalmasabb élményeiről: a szülők válása, halála, vagy saját súlyos betegségük (Dr. Vikár András), illetve arról hogy az elfeledett gyász hogyan akadályozhatja a személyiségfejlődést (Mérei - Vikár).

Különös világot mutat a látássérültekkel végzett dramatikus munka: itt a látás hiányának feldolgozatlansága jelenti az elfojtott és/vagy elhanyagolt gyászmunkát (Kende - Erdei).

Akit a pszichodráma műhelytitkai érdekelnek, annak javaslom Dr Pap Zsuzsanna tanulmányát, ami átfogóan és szisztematikusan mutatja be, hogy a csoportfolyamat során milyen lehetőségek adódnak a veszteség-feldolgozásra. A szerző az Elisabeth KübIer-Ross által súlyos betegeknél, haldoklóknál megfigyelt lelki jelenségek sorára építve ismerteti, hogy a veszteséget átélő csoporttagoknál a gyász fázisai hogyan jelennek meg és ennek megfelelően milyen típusú és mélységű terápiás megoldás lehetséges.

Így a veszteség első pillanataiban, a shock fázisában, friss gyász esetén a vezető és a csoporttagok hozzáállása csak elfogadó, vigasztaló, támogató lehet; konfrontációnak nincs se jogosultsága, se értelme, mert az csak elzár, vagy sért. Ugyanúgy, mint a reális világban érzékenyen kell figyelni a gyászolót, rábízva a szavakat, gesztusokat; hagyva, hogy csak annyi jöjjön a felszínre, ami spontán megtörténik.

A tagadás fázisában élő gyakran meg sem fogalmazza, hogy a veszteség fájdalmat hordoz, és a vezetőt, a játékost meglepheti, ahogyan a protagonista által felajánlott kérdés átfordul gyásztémába.

A tagadás feladásához elsősorban a veszteséggel való szembenézésre van szükség - amely igen gyakran a hozzátartozóktól való búcsúban realizálódhat.

A pszichodráma színpadán a többletrealitás eszközeivel találkozni lehet a már meghalt családtaggal is - a találkozás morenoi, igen mély értelmében, a pillanat teljességének átélésével. Ez általában erős emocionális töltéssel jár. A pozitív érzelmek átélése és megmutatása után van helye az agresszív indulatok megjelenítésének. Terápiás szempontból ez igen fontos mozzanat, mert a negatív érzelmeket, szemrehányó gondolatokat - épp a helyzet megfordíthatatlansága és az eltávozott védekezésre való képtelensége miatt - még az agresszióval adekvátan bánók sem engedik meg maguknak. A visszagyömöszölt negatív indulatok megakaszthatják a gyász egészséges lefolyását - ezért a terapeutának fontos feladata, hogy az eltávozottal kapcsolatos agresszió felszínre kerülhessen. Különösen jelentős szerepe van ennek, ha a kapcsolat ambivalens volt.

A folyamat utolsó szakasza a megbékélés, és ez nem csak a halottra vonatkozik, hanem - és legfőképpen - a bennünk élő introjektre, vagyis önmagunkra is. A szerző minden egyes fázist több, saját drámagyakorlatában előfordult esettel tesz színesebbé.

A pszichodramatikus módszerek nem csupán az egészségesek csoportjában segítik a veszteség-feldolgozást, hanem a testet - lelket romboló daganatos megbetegedésekben is. Erről olvashatunk a Martényi házaspár tanulmányában. A rákbetegség évszázadok óta a halál metaforája, s a betegek száma az utóbbi évtizedben meredeken növekszik. A szerzők több pszichológiai modellt mutatnak be, amelyek gyakran egymásnak ellentmondóan, vagy egymást kiegészítve keresnek választ a betegség kialakulásának okaira. A család szerkezete is jellegzetes lehet a rákbetegeknél, inkább az úgynevezett centrifugális típusú családban nőnek fel, ahol a családtagok egymástól izolálódnak, az érzelmi kommunikáció minimális, a gyermekek individuációja hamar bekövetkezik. A szerzők az emlőrákos betegekkel végzett saját dramatikus munkájukban jól nyomon tudták követni a carcinogen családszerkezetet. A betegektől azt kérték, hogy életük 3 szakaszában - a születés utáni időben, a serdülőkorban, és jelenlegi időszakukban - mutassák be szociális kapcsolataikat, azok közelségét - távolságát. Az ilyen (Moreno által szociális atomnak nevezett) fénykép alapján kimutatható, hogy a betegek családjai sokban hasonlítanak egymásra, így jellemző, hogy az anyák periférián vannak, érzelmileg hűvösek, ill. a felnőtt szerepek hamar megjelennek, a teljesítmények szerepe kiemelt. A szerzők mindezt részletes protagonista játékok leírásával is alátámasztják.

A könyv bemutatását az előszót író Vikár György gondolatával zárom: ... a szenvedés valójában »nem egyszerű«, és a pszichopatológiai meghatározásoktól megfosztva sem kevésbé szenvedés, ez nyilvánvaló. De olyan szenvedés, aminek túlélésében odafordulás, szeretet segíthet.

JUDY TATELBAUM

Bátorság a gyászhoz

(ford.: Jámbor Katalin)

Pont Kiadó, Budapest, 1998.
144 oldal, 980 Ft

A hiánypótlónak - joggal vagy jogtalanul - nevezett könyvek száma napjainkban gyorsan növekszik Magyarországon. Judy Tatelbaum könyvére joggal alkalmazhatnánk ezt a közhelyessé váló jelzőt - annak ellenére, hogy a gyászról szóló magyar nyelvű írások száma lassú, de örvendetes gyarapodásnak indult. A korábban megjelent művek azonban vagy a gyászolókkal foglalkozó pszichiátereknek és pszichológusoknak íródtak elsődlegesen (pl.: Verena Kast közelmúltban megjelent A gyász c. analitikusan orientált könyve) vagy olyan, gyászolóknak szóló, saját tapasztalatokon alapuló könyvek, amelyekből a szakmai ismeretek hiányoznak (pl.: Uta Schlegel Holzman: Nincs több kettesben töltött esténk). Judy Tatelbaum írása az első magyar nyelvű könyv, amelyben egy, a gyászolók pszichoterápiájában alaposan jártas pszichoterapeuta a gyászolókat szólítja meg, közérthető nyelven.

Nagy szükség van napjainkban egy ilyen jellegű könyvre. A halál medikalizálásával manapság a legtöbb ember szeretteitől távol, kórházban hal meg - tovább növelve a haldokló és a hozzátartozói közötti távolságot, nehezebbé téve a - gyász szempontjából oly fontos - elbúcsúzást, a korábbi konfliktusok megbeszélését, az egymás iránti szeretet kifejezését. Ezzel egyidejűleg a XX. században az urbanizáció fokozódásával megszűntek azoka mikroközösségek, amelyek a haldoklás és a gyász közösségi rítusait életben tartották - útmutatást és támaszt nyújtva a gyászolóknak. Közösségi minták hiányában a gyásszal kapcsolatban egyre több tévhit terjedt el. Azt hisszük, hogy a sírás, az érzelmek kifejezése a gyengeség jele; hogy csak az szeret igazán, aki sohasem fejezi be a gyászolást; hogy ha szeretünk valakit, a halála után nem tudunk tovább élni; hogy a gyászoló sohasem örülhet semminek. A rokonok, barátok sokszor kellemetlenül érzik magukat a gyászoló mellett, nem tudják, hogy mit mondhatnának, mit tehetnének. Széles körben elterjedt közhelyekkel próbálják meg vigasztalni őt: majd az idő mindent megold; szedd össze magad; az élet megy tovább - mondogatják neki, nem tudva azt, amit minden gyászoló érez: hogy az idő önmagában semmit sem old meg, hogy nem képes most összeszedni magát, s hogy az élet már sohasem megy tovább úgy, mint eddig.

Saját tévhiteik között bolyongva, támasz nélkül egyre több az olyan gyászoló, aki nem tud megküzdeni a veszteséggel. A sikertelen gyász következményeire Tatelbaum is felhívja a figyelmet: elhúzódó depresszió, pánikbetegség, fóbiák, alkoholizmus léphet a gyógyulás helyébe, növekszik a megbetegedések és a balesetek, valamint az öngyilkossági kísérletek valószínűsége, ennek következményeként pedig a gyászolók körében közel háromszor akkora a halálozások száma, mint a nekik megfelelő kontrollcsoportokban.

Érthető tehát, hogy egyre több gyászoló próbál segítséget keresni - ám Magyarországon ez nem könnyű feladat. A gyászolók szervezett gondozása megoldatlan - mindeddig csak Budapesten, Debrecenben és Miskolcon voltak szórványos kísérletek speciálisan gyászolókat segítő csoportok szervezésére. Gyakran az orvosok is tájékozatlanak a normál gyász lefolyását illetően: praxisomban több példa is volt arra, hogy egészségesen gyászoló embereket háziorvosuk elmeosztályra utalt, mert halott hozzátartozójukat látni, vagy hallani vélték - miközben ez természetes része a gyásznak, máskor pedig a háziorvosnál már többször járt páciens csak öngyilkossági kísérlete után került pszichiáterhez.

Ebben a helyzetben Judy Tatelbaum könyve értékes segítséget nyújthat mind a gyászolóknak, mind a velük foglalkozó szakembereknek.

Az írás szerkezete logikus, jól áttekinthető. A XX. század halállal és gyásszal kapcsolatos attitűdjeinek áttekintése után ismerteti a normál, majd a sikertelen gyász folyamatát. Bár a gyász szakaszainak tárgyalása során a szerző egy egyszerűsített stádiumbeosztást használ (döbbenet - szenvedés és összeomlás - újjászervezés) ezek leírásai során árnyaltabbá válik a kép: Tatelbaum a gyásznak mind az érzelmi, mind pedig a gondolkodás- és magatartásbeli, valamint a kapcsolati és testi tüneteit részletesen ismerteti. A sikertelen gyász okainak és megnyilvánulási formáinak áttekintése során a szerző hangsúlyozza: sohasem késő gyászolni - a gyász feldolgozása még a haláleset után évek múlva is lehetséges.

Külön fejezet foglalkozik a gyermekek gyászának - még a szakirodalomban is kissé elhanyagolt - megnyilvánulásaival. Mint a szerző írja: gyakran hisszük azt, hogy a gyermekek még nem képesek felfogni a halálesetet, s mivel nem élik át a gyászt, az nem is viseli meg őket. Valójában ezek tévhitek: a gyermekek is gyászolnak, ám érzéseiket gyakran a felnőttektől igen eltérő módon fejezik ki - halállal vagy temetéssel kapcsolatos játékokban, rajzokban, magatartásváltozásban, a felnőtteken való csüngésben, ujjszopásban, ágybavizelésben, stb. Tatelbaum hangsúlyozza az őszinte, de a gyermek számára is érthető nyelvezetű beszélgetések, az együttlétek fontosságát.

A könyv egyik legnagyobb értéke hogy számos tanácsot ad - tematikus csoportosításban és ettől függetlenül is - mind a gyászolóknak, mind a környezetüknek. A fiatalabb generációk legtöbb tagja már nem tanulta meg a gyász feldolgozását elősegítő rítusokat - de ha ismerné, a kor megváltozott körülményei között eredeti formájukban már nem feltétlenül alkalmazhatná ezeket. A könyvben szereplő tanácsok gyakorlati segítséget nyújthatnak a továbblépéshez - s akinek már volt saját gyásza, gyászoló ismerőse vagy páciense, az már bizonyára ismerik ezek fontosságát.

Igen hasznos a gyász befejezésével kapcsolatos fejezet, amely számos, a gyász feldolgozásával kapcsolatos tévhitet is eloszlat és felhívja a figyelmet az önmagát beteljesítő hiedelmeink fontosságára. Külön érdekességet jelent az a fejezet, amely a saját halálképünk rendezéséhez ad gyakorlati tanácsokat - sokszor még a gyászolókkal foglalkozó képzett terapeuták is elhanyagolják ennek a jelentőségét, pedig ennek hiányában ez elért eredmények tartóssága, újabb veszteség esetén a feldolgozás sikeressége ismét kérdőjelessé válhat.

Judy Tatelbaum többször is említést tesz könyvében saját gyászára, ennek nehézségeire, majd sikeres megoldására. Mindez tovább növeli a könyv szakmai hitelességét, a személyes példa által (a címnek megfelelően) valóban bátorságot adva a gyászhoz.

Mindezek alapján a Bátorság a gyászhoz című kötetet szívesen ajánlom mind a szakemberek, mind a gyászolók és hozzátartozóik figyelmébe.

SENECA

Az élet rövidségéről

Seneca Kiadó, Budapest, 1997.
59 oldal

A Seneca Kiadó ez év elején karcsú kis kötettel tisztelgett névadója előtt. A kötet karcsú, ám zord moralizáláshoz nem szokott korunk gyanútlan olvasójának nem kínál könnyed szórakozást. Még a Mester írásait ismerő és tisztelő hívét - e sorok íróját - is meglepte az az indulat, mellyel a szerző kortársai életvezetését ostorozza. Ilyen szenvedélyes, dühös kritika nem illik egy sztoikushoz! - sommáztam az első olvasás után berzenkedő rossz érzéseimet, s mivel gyanakodtam, hogy talán nem is Senecában, hanem bennem van a hiba, újra és újra elővettem a kötetet. Nem, nem az a baj vele, hogy szenvedélyes és indulatos, s a mi sztoicizmusra faragott filozófiai dobozunkba nem fér bele. Seneca sztoicizmusa nem vegytiszta, ő Seneca, s nem egy filozófiatörténeti képlet. A baj nem is vele van. A baj velem, velünk van. Seneca dühös indulattal a kortársait ostorozza, s rajtunk csattan az ostor hegye. Ezt érzi zavartan az olvasó, s ez ellen berzenkedik.

Mert hát mitől is rövid a Mester szerint az élet? Természetesen nem az évek számától, mint ahogy nem is attól hosszú. Csak a tartalom számít, az élet minősége, mondhatnánk divatos kifejezéssel. Azoknak a legrövidebb és legzaklatottabb az életük, akik a múltról megfeledkeznek, a jelennel nem törődnek, a jövőtől félnek, s midőn eljutnak végórájukhoz, akkor későn fogják fel a nyomorultak, hogy oly sokáig voltak elfoglaltak, s eközben nem csináltak semmit. (43. old.)

Az időemésztő elfoglaltságok morzsolják szét és zsugorítják össze az életet, függetlenül az eltelő évek számától. Elfoglaltságok, mondja Seneca végtelen undorral, s mikor felemlegeti őket 2000 év előtti kortársainak, mi is belepirulunk. Mintha rólunk szólna! Íme elfoglaltságaink egy csokra Seneca által gyűjtve: - kielégíthetetlen kapzsiság, - mások ítéletétől függő becsvágy, - adás-vevés, - nyereség reménye, - katonáskodás, - hajbókolás, - más sorsára irigykedés, - állhatatlanság, - magával nem békülő nyugtalanság, - tehetség naponkénti fitogtatása, - ítélkezés, - oktalan örvendezés, - negédes fecsegés, - érzéki vágyaknak élés, - haszontalan tanulmányok folytatása, stb., stb. Csupa a világra, a pillanatra, a mulandóra irányuló lázas tevékenység, csupa szétszórás, szétszóródás, mindig úton levés a megérkezés leghalványabb reménye nélkül. ,...hiszen valahányszor nincs tennivalójuk és nyugton hagyják őket, idegesek, nem tudják, hogyan osszák be vagy csapják agyon szabad idejüket. (44. old.) Kísértetiesen rólunk szól a mese!

Hogyan él tehát az, akinek rövid az élete? ,...sietteti életét, fáradozik, sóvárogva a jövőre, utálva jelenlegi körülményeit. (21. old.) Így rohanjuk végig az életet, úgy éltek, - mondja Seneca - mintha örökké élnétek, és észrevételen, készületlen befutunk a halálba. Ez az abszolút bukás, bármennyi idő lett volna, nem tanulunk meg sem élni, sem meghalni. ,,...élni egy egész életen át kell tanulni, és amin talán még inkább meg fogsz lepődni: egész életünkön át tanulnunk kell meghalni. (19. old.)

Önmagunkat ismerve, értve és uralva élni saját életet és halni saját halált - ez a hosszú élet titka. S ennek elérésére már hamisítatlan sztoikus terápiát javasol Mesterünk: Vonulj vissza! (50. old.) S ez nem csupán a mindennapi tülekedésből való kilépést jelenti, hanem visszavonulást a szellem egyetemes, időtlenül örök és tökéletes régióiba, elsősorban a görög bölcselők műveinek tanulmányozása segítségével. Ebben az életformában a hasznos tudományok sokasága, az erények szeretete és gyakorlása, a vágyakról való megfeledkezés, az élet és a halál ismerete, mélységesen nyugodt életkörülmények várnak rád. (51. old.)

Íme a titok! A Seneca által kínált út nem könnyű, sőt, talán járhatatlan. De a könyv elolvasása után saját utunk járhatóbbnak tűnik. A filozófus tanított egy kicsit élni és meghalni.