KHARÓN

Thanatológiai Szemle

elektronikus folyóirat

Tartalom

II. évfolyam

1998 nyár

Interjú

 HORVÁTH ERZSÉBET
HORVÁTH ERZSÉBET

szociális munkás

Fõvárosi Szociális Központok Intézménye

„Itt az életről van szó”

Beszélgetés Polcz Alaine-nel

Horváth Erzsébet: Mindenekelőtt arról szeretném kérdezni: hogyan kezdett el haldoklókkal foglalkozni?

Polcz Alaine: A ’70-es években a II-es számú Gyermekklinikán dolgoztam, mint pszichológus. Akkor még egyértelműen halálos megbetegedés volt a leukémia. Ma már 80 %-ban gyógyítható. Abban az időben még szinte ellátatlanok voltak a haldokló betegek, ezért természetesnek tűnt számomra, hogy ez kihívás az élettől. Amikor elkezdtem foglalkozni ezzel, akkor ennek még se irodalma, se hagyománya, se praxisa nem volt. Ez azt jelentette, hogy el kellett indulni egyedül a sötétben, és keresni az utat. A gyerekekkel nem volt nehéz, a szülőkkel sokkal nehezebb volt. Azt hiszem az egyik legnehezebb probléma szembesülni azzal, hogy meghal a gyermekem.

Úgy tűnt, hogy borzasztó szenvedés a gyermeknek a kórházban meghalni. Megbeszéltem a professzorral, hogy haza kellene engedni őket. Akkor azonban erről hallani sem akartak sem az orvosok, sem a nővérek. Elképzelhetetlen volt, hogy a gyermek otthon haljon meg. Amikor az első gyermeket hazaengedtük meg volt döbbenve az osztály. Munka után rendszeresen elmentem meglátogatni a hazaengedett gyermekeket. Követtem ezeket az eseteket és a klinikán haldokló gyermekeket is, és azt tapasztaltam, hogy a haldokló gyermekeknek jobb otthon lenni, mint kórházban.

HE: Milyen nehézségekkel találkozott ebben az időszakban?

PA: Ebből a szempontból a nehézségeim nem a szülőkkel voltak - ők vállalták a gyermeküket. Akármilyen szegénységben is éltek - csodálkozva láttam, ha megfelelő a személyiség (és 90 %-ban megfelelő) - akkor egy szuterén lakás egy szobájában is el tudják látni a beteget. De sokszor nehéz volt a szomszédokkal, távolabbi rokonokkal, mert tapintatlanok voltak, hol segítettek, hol nem, tapintatlan kérdéseket tettek fel, nehéz helyzetbe hozták a családot. A legnehezebb a körzeti orvosokkal volt. Nem értették, hogy miért engedtük haza a gyermekeket, mindenáron azonnal vissza akarták küldeni őket a klinikára. Minden orvossal külön foglalkoztam, külön kellett meggyőzni, hogy ez a jó út - és akkor segítettek. Ez a hazaengedés azt jelentette, hogy éjjel-nappal, bármikor, bejelentés nélkül vissza lehetett őket hozni a Klinikára, ha rosszabbul voltak, ha valami baj történt, ha elfáradt a család, ha nem bírták tovább. A körzeti orvos bármikor hívhatta az osztályt és tanácsot kérhetett a gyermek kezelőorvosától. Tulajdonképpen akkor még semmit sem tudtam a hospice-ról, de hospice körülményeket teremtettünk.

Egy-két év múlva láttam, hogy hazaengedni jó, és felmérést készítettem, amit publikálni akartam. Mindenütt visszautasították. Azzal érveltek, hogy egy ilyen cikket úgy sem olvasnak el az emberek. A szakma is úgy vélekedett, hogy ez lehetetlen. Végül a Valóság vállalta, de a gépírónő fejfájást kapott, amikor leírta. Újabb érv, hogy nem fogják utána megvenni a folyóiratot, visszautasítják, amiért ilyen cikk jelent meg. Az eredmény fordított volt. Ez volt az első áttörés Magyarországon. Érdeklődtek. Érdekes számomra: utóbb olvasom, hogy ennek kapcsán hogyan nyilatkozott az osztályvezető orvos. Alaine megmagyarázta, hogy ez miért jó, és lassan-lassan minket is rávezetett, hogy a gyermeknek jobb, ha otthon hal meg. Tehát ez egyszerűen a praxisból adódó felismerés volt, és mit sem tudtam a hospice-ról. Egész egyszerűen az a felismerés vezetett, hogy rossz a kórházban meghalni, otthon kell - szeretteink körében - tölteni az utolsó napokat. Legyen az anya a gyermek mellett. Hiába engedtük, hogy bent legyen a klinikán - mi voltunk az elsők az országban, akik ezt megengedték -, de amikor az elkülönítő szobában órákig ott van egy anya egyedül a gyermekével, ennél szörnyűbb csak az, ha teljesen egyedül van a gyermek. Ha a többi gyermek között hagytuk a haldoklót, akkor azok rémültek meg, ha izoláltuk, szenvedett az izolációtól. Nehezítette a helyzetet, hogy az akkori felfogás szerint gyermeknek morfiumot nem volt szabad adni. Hát azok az iszonyatos szenvedések, a félelem, a szörnyűség... Az ember bent marad egy haldoklóval két-három éjjel, de egyik jött a másik után. Azt sem lehetett, hogy az ember teljesen feladja a saját életét. De ha fel is adná a saját életét, reggel akkor is ott kell ülni a következő beteg mellett, nem mentség az, hogy én éjjel nem aludtam.

HE: Kapott-e segítséget, és ha igen: mit és kitől?

PA: Kaptam-e segítséget? Elsősorban a szülőktől a bátorítást, az összefogást, a hálát, a szeretetet, azt, hogy mindenben olyan készségesen próbáltak segíteni, igazodni. Azt, hogy a halál után visszajöttek, hogy leveleket írtak, hogy köszönték. Azt mondta egyszer a gondnok: megáll az eszem, meghal a gyermek, és jönnek a hálás szülők virággal. Akkor tanultam meg - és ez nagy segítség volt - hogy ha a szülők hálásak a gyermek halála után, ez azt jelenti, hogy lehet segíteni a haldoklás folyamatában - a gyermeknek és a szülőknek is.

Amikor az orvosok elfogadták, hogy ez jó, akkor már összefogás volt. Közösen döntöttünk a segítségnyújtás mikéntjéről. Persze voltak olyan harcok, amikor azt mondta az osztályvezető orvos, hogy Alaine gondolj az én lelkemre is, attól félek, hogy a mentőkocsiban hal meg a gyermek, mit érezzek én, mint orvos, amikor útra engedjük? Erre azt mondta a játékfoglalkoztató fiatal lány, hogy lehet-e szebben meghalni, mint úgy, hogy tudom, hogy útban vagyok hazafelé? Ezt gyönyörűnek találtam.

Segített a klinika is. Nagyon fontosak voltak ezek a harcok és ezek a csaták. Például néztük, hogy más intézményekben mi van. Volt Párizsban egy intézmény, ahonnan hazaküldték a gyermekeket meghalni, hogy a statisztika jobb legyen. Ezt mi nagyon keménynek éreztük. Tehát nem állt mögötte a felismerés.

A hospice-munkánál eleinte az Onkológiai Intézet is segített, sok orvos, sok nővér, barátok. Kocsis Zoltán felajánlotta, hogy tart egy estet a hospice javára. Nyitottak az emberek, segítenek. A Posta annak idején kedvezményt adott a telefonra. Fillérekért telepített vonalakat, és ez nagyon fontos volt a betegnek, aki távol, messze lakik, hogy el tudja érni az orvost, a nővért.

HE: Nagyon szépen ír a Meghalok én is? című könyvében a paraszti társadalmak és a falu temetkezési szokásairól. Hogyan hasznosította munkájában ezt a tudását?

PA: Azt gondolom, hogy engem a felismerésben sokat segített az, hogy én még láttam otthon meghalni gyermekeket, és tudtam azt, hogy mire képesek az asszonyok, az anyák. Egyrészt ezt láttam, és ezért tudok aránylag jól dolgozni felnőtt haldoklókkal is. Másrészt a világháborúban megszoktam a halált és a haldoklókat. Önkéntes nővér voltam, mint gimnazista, minden szabad időmet kórházakban töltöttem. Nekem a test ellátása nem volt idegen. A halálnak a háttere sem volt idegen. A régi rítusokat, szokásokat ismertem. Végül a pszichológiai tudásom, a mélypszichológiával való kapcsolatom és a hitem is segített a szellemi ellátásban. Úgyhogy nekem sokkal könnyebb volt ezzel a háttérrel ehhez a munkához fogni.

Akkor a halállal senki sem törődött. Tehát, amikor a Gyermekklinikán kezdtük ezt: haldoklókkal dolgozni (szülőcsoport, gyermekcsoport, egyéni terápia, foglalkozás-terápia, egyebek) akkor ezt intézményesen - tehát a Klinikán kívülről - egy bizonyos érdeklődéssel és távoltartással, ráhagyással kezelték. Onnan tudom, hogy amikor a minisztérium, az egyetem egy-egy felettes emberével találkoztam nagy ritkán, azt mondták: igen, mi tudunk erről a munkáról. Elcsodálkoztam ezen - igen figyelik, de se pro se kontra. Tabu volt a téma, tanítani nem tanították. De érdeklődő figyelem kísérte intézményes szinten.

HE: Hogyan viszonyultak az orvosok a haldoklókhoz?

PA: Nagyon fontos az orvos-beteg kapcsolat a haldoklónál. Sajnos azok az orvosok, akik csak a gyógyításra esküdtek, nehezen tudják elviselni a halált, a haldoklást - azok nem is tudnak segíteni. Azok az utolsó percig próbálnak gyógyítani, valamit tenni a testtel - a lélekről, a pszichéről azonban keveset tudnak. Nem is képesek igazán ezen a téren kommunikálni a beteggel. Ebben benne van az orvosok saját halálfélelmének kivetítése is. Nagyon sok orvos kompenzatórikusan választja az orvosi hivatást. Küzd a halál ellen - amelytől ő is fél.

Erről most külön tanulmányt írok. Az orvosok gyakran az utolsó percig mindent megtesznek a beteg gyógyításáért. Hivatkoznak a hippokratészi esküre, arra, hogy reménytelenül is mindent megteszek. Pedig erről szó sincs, az eredeti, régi eskü szövegében ez van: ha a beteg a betegség uralma alá került, kezem rá nem teszem. De ezt sokszor nehezen fogadják el az orvosok. Feladni a kezelést idejében, engedni meghalni, meghallgatni a beteget, nyíltan beszélni - nem könnyű.

HE: Az egészségügyi hierarchián belül hogyan tudta érvényesíteni pszichológiai elképzeléseit az orvosi társadalommal szemben?

PA: Először meg kellett harcolni a pszichológus becsületéért. Olyan professzorom volt, aki pontosan rálátott a küzdelmem lényegére, aki a gondolat mellé állt. Egy pszichológus 52 orvossal nem tud megharcolni, és egy egész országgal sem. Amikor látták azt, hogy tudunk dolgozni a haldoklókkal, a szülőkkel, a gyermekekkel, van csoportunk, látták azt, hogy mit tudunk tenni, mit nem, hogyan tudjuk segíteni a nővéreket, az orvosokat a saját küzdelmükben, a saját félelmeik, a saját nehézségeik legyőzésében, akkor már bajtársi kapcsolat alakult ki, és így már nyíltan fel tudtam vetni problémákat. Ott már nem arról volt szó, hogy mi az én beosztásom, képesítésem, hanem keressük, hogy mit akarunk elérni, mi a jobb út, és a saját meglátását ki-ki tálcára teszi, odanyújtja, és megpróbálunk közösen harcolni. Nálunk a vizit azt jelentette, hogy akkor leültünk és megbeszéltünk minden gyermeket. Ugyanúgy kérdezték a pszichés vonatkozásokat, mint akár a gyermek táplálkozását, székletét stb. A gyermek pszichológiai állapota ugyanúgy a vizithez tartozott, mint a testi állapota, sőt azt vezettük be, hogy a szülők lelki állapota, a szülők problémái, a szociális problémák is szóba kerültek. Mi, pszichológusok behoztuk, hogy mi van otthon, mi van a családdal, mi van a többi gyermekkel. Azt is néztük, mikor tudjuk elhozni, milyen messziről jönnek. Próbáltuk a szociális szempontokat is figyelembe venni, mikor kell jönni kezelésre, mikor tudják hozni. Több gyermek esetében mentőkocsit küldtünk a gyermekért, hogy ne az anyának kelljen felutaznia. Adminisztrációs feladatokban segítettünk, például, hogy kapjon az anya gyermekgondozási segélyt. A pszichológusoknak kellett végezni a szociális munkás munkakörét is, fel kellett vállalni.

HE: Híressé váltak a gyermekekkel végzett szimbolikus pszichológiai játékai. Az orvosok mennyire tartották ezt a gyógyítás részének?

PA: Korábban gyermek ideggondozóban dolgoztam: játéktesztekkel, játékterápiával. Ezt bevezettem a Klinikára is. Az eredményeket látva jól fogadták. Itt a halál közelében különösen fontos volt a játék. Társadalmi segítséggel játékszobát építettünk a teraszra. Játszó nénik és bácsik jöttek a gyermekekkel játszani. Behoztuk az örömöt és az életet a szenvedés falai közé. Eleinte erősen tiltakoztak. Aztán elfogadták, és az osztályok egymás után sokszor kérték.

HE: Kérem, beszéljen a hospice-ban végzett tevékenységéről!

PA: Ez jóval később történt, mert hét évvel túldolgoztam a nyugdíjkorhatárt, utána jött két-három év szünet és akkor én már közben megismertem Elisabeth Kübler-Ross-t, és valamennyit tudtam a hospice munkáról. Tehát 10-15 évvel később kezdtem a hospice munkát. Ekkor nyugaton ez már nyitott terület volt. Több országban is a hospice szellemében indult ez a munka - például Kalkuttai Teréz anya Indiában az utcáról felszedett haldoklókat gondozta, vallási megkülönböztetés nélkül. Csak a szeretetet és a gondoskodást adni, anélkül, hogy próbálnánk a mi hitünket rájuk erőltetni, kinek-kinek tiszteletben tartani a hitét - ez a hospice szellemiségéhez is hozzátartozik. A haldokló nem térítés tárgya. Cicely Saunders Londonban létrehozta az első hospice - otthont, s ez jelentősen hozzájárult a palliatív terápia fejlődéséhez is. Elisabeth Kübler-Ross pedig a haldoklás pszichológiai folyamatát tanulmányozta.

Magyarországon 1991-ben kezdtük ezt a munkát. Hívást kaptam egy ősz hajú, számomra ismeretlen asszonytól hospice létrehozására. Nem a hospice-tól féltem, és nem a haláltól, hanem az adminisztrációs munkától. De két-három hónap alatt hárman talpra állítottuk. Nagyon nehéz volt, mert egyikünknek sem kenyere az adminisztráció, bár ez nagy adminisztrációs feladat volt. A munka kezdete nagyon szép volt, nagyon sokat tanultam, és elmondhatom, hogy bizonyos fokig én már otthonosan mozogtam az erdélyi szociális háttér miatt, a Gyermekklinikán szerzett tapasztalataim miatt, és akkor már jött az irodalom is, sőt gombamód szaporodott a tanatológiai irodalom.

Akkorra már a társadalom részben éretté vált ennek az elfogadására. Szerintem azért, mert közben megkezdődtek az eutanázia-viták, megkezdődött a reszuszcitáció. Így már nagyon sok ember tudott arról, hogy el tudjuk húzni a halál idejét és elkezdtek félni az emberek a halálhoz vezető úttól. Közben jöttek az új fájdalomcsillapító módok is. Tehát a reszuszcitációval a tabu a halál körül kezdett lebomlani, és hirtelen az érdeklődés a haldokló és a halál felé fordult. Valószínűleg - nem szándékosan, nem tudatosan -, de valamennyire már én is készítettem elő a talajt a tanulmányaimmal és a könyveimmel.

HE: Milyen anyagi támogatást kaptak az induláshoz, illetve miből tartja fenn magát az alapítvány?

PA: A Soros Alapítvány karolt fel minket. Az első négy évet abszolút nekik köszönhetjük. Jelenleg is támogatnak. Később a Népjóléti Minisztérium és a Társadalombiztosítás is írt ki hospice pályázatokat. A betegektől, a hozzátartozóktól azonban sohasem fogadunk el pénzt - legfeljebb utólag adományt az alapítvány részére. Itt nem lehet jól keresni, ne jöjjön hospice munkára olyan ember, aki pénzt akar keresni és ebből akar megélni. A Gyermekklinikán is tilos volt pénzt elfogadni. Ezt tudom, mert nálam kumulálódott, mivel nekem, mint pszichológusnak mondták el a szülők, hogy nem fogad el a kezelőorvos pénzt, és ők ezt úgy értelmezték, hogy nem lehet a gyermeket megmenteni. Amikor később hivatalosan is megengedték, hogy szabad pénzt elfogadni, ott álltunk megdöbbenve, és nem tartottuk etikusnak, hogy ilyen szenvedő emberektől pénzt fogadjunk el. Nekem ez a legtermészetesebb volt, a hospice-hoz hozzátartozik, hogy pénzt és ajándékot elfogadni tilos. A Klinikán a professzor nekünk azt engedte meg, hogy virágot, saját kézzel készült kézimunkát elfogadhatunk, mivel ezt visszautasítani szeretetlenség lenne, ugyanez vonatkozik a hospice-ra is. Ez nem az anyagi meggazdagodás hanem a lelki gazdagodás útja, nagyon sokat tanul az ember a haldoklóktól.

HE: Mi a véleménye a hospice mai magyarországi helyzetéről?

PA: Rengeteg kezdeményezés van. Ma már az országban 15 hospice-szervezet lát el betegeket. A hospice-képzéseken kb. 1400 ember vett részt. Kiadványaink, kazettánk, könyveink, filmjeink előadás-sorozataink vannak. Májusban nekem is jelent meg könyvem, amiben a legújabb hospice eredmények is benne vannak. Az ország legkülönbözőbb helyeire hívják a szakembereinket. A közelmúltban Moldáviában jártam egy irpdalmi könyv bemutatóján. Nem is akartam a hospice-ról beszélni, de már az embernek benne van a lélegzetében, a vérében. Az ember beszél róla, aztán kérik, s tart egy előadást, küld irodalmat és gyakran már ennyi is elegendő, hogy egy újabb helyen kezdjenek el hospice-gondozással foglalkozni. Moldáviában még könynyebben fog ez menni, mert otthon meghalni ott még természetesebb, mivel ott még vidékiesebb az élet. Erdélyben is indul a hospice, Lengyelországba már régóta működik, kapcsolataink vannak a világ különböző tájaival. Voltunk Amerikában - amerikai vendégek voltak nálunk. A SOTE-n belül 10 milliós, a POTE keretén belül 24 milliós PHARE program kezdődött, egy kétéves hospice-képzés és egy távoktatás a hospice munkához. Szociológiai szempontból is nagyon érdekes és szép, hogy 1991-től ’98-ig eddig eljutottunk.

HE: Milyen akadályokba ütközött a hospice munka kapcsán?

PA: Biztosan voltak, de nekem olyan az alaptermészetem, hogy főképpen a jóra emlékszem, és olyan hamar elfelejtem a rosszat. Abszolút pozitív érzés maradt bennem, hogy nyitott a társadalom. Részleteknél természetes, hogy voltak harcok, de ez nem azt jelenti, hogy úgy éled meg, hogy ez akadályoztatás. Még nem értik, még nem látják, még nem tudják miről van szó, hiszen én sem tudtam eleinte, hogy ez a jó. Ha az akadályokat úgy tekinted, hogy nem a munkádat akarják hátráltatni, hanem nem tudják, hogy mi az, vagy nem értik, akkor sokkal könnyebb.

Persze azért akadályok most is vannak. Nagyon nehéz a mai helyzet azért, mert az egészségügyi törvényben ugyan benne van a hospice ellátás, de a társadalombiztosítás olyan keveset fizet bejegyzett és elfogadott alapítványoknak, olyan nagyon keveset, hogy az egyszerűen nevetséges. A beteglátogatásokért kapott kevés pénzből kellene kigazdálkodni a hospice-ban dolgozók fizetését, a közlekedés díját, a hospice működési költségeit: a telefont, az iroda költségeit, stb. Ezt mi pótoljuk Soros pénzből, de később nem tudom, hogy miként lesz. Nagy nehézségekkel küszködnek a már felállított és működő hospice részlegek. A túlélés stratégiáját próbáljuk folytatni addig, ameddig az egészségügy többet tud erre áldozni, és egyáltalán rendszerré válik a hospice tevékenység.

HE: Ha jól tudom, palliatív osztály esetén a krónikus ágyakra vonatkozó finanszírozást alkalmazza a társadalombiztosítás...

PA: Pedig a krónikus ellátás pontosan az ellentéte ennek, mint amit mi teszünk, tudniillik hogy mindent megadunk a betegnek. Tulajdonképpen nem is szeretjük ha krónikus, vagy volt elfekvő osztályból lesz hospice, mert azt átalakítani úgy, hogy otthonos, meleg legyen, ne legyenek rideg szabályok, minden a haldokló kedve szerint történjen, őt vegye körül egy felkészültebb személyzet, jobb ellátás, ahol nincsen kötelező látogatási idő, étkezési idő stb., tehát egy magas szintű ellátás - ezt a legmélyebb pontról elindulva kialakítani nagyon nehéz.

A legnehezebb a palliatív részlegeket fenntartani, mert azt csak úgy lehet, ha a kórház erre áldoz. Tehát a palliatív részlegek területén nagyobb csaták vannak, mint a home care körül, mert a palliatív részlegnek egy kórházba kell betagolódnia - viszont egy kórházi hierarchiába, módszerbe, technikába, stb. egy ilyen osztálynak beilleszkedni nagyon nehéz. De azt gondolom, hogy minden országban vannak, és lesznek is hasonló nehézségek. Pár évvel ezelőtt láttam Bécsben a hospice-t: még csak házigondozó részlegük volt, ők nem tudtak palliatív részleget csinálni. Később megnyitották, de rövid idő múlva már be kellett zárniuk, majd újból nyitottak másat.

HE: Nem könnyű az önkénteseknek sem integrálódni a kórházi munkába...

PA: A home care-be könnyen tagolódnak be a laikusok, egy kórházba sokkal nehezebben. Pont most jöttem Szegedről, és mondják, hogy a leukémiai osztály segítséget kér a gimnáziumtól. Mennek is a fiatalok, de nem fogadják be őket kellőképpen. Nehezítik a munkájukat. Tehát ez azt jelenti, hogy egy összeszokott kórházi osztályon hiába kéri mondjuk a vezető a segítséget, hogyha a nővérek idegen testnek érzik azokat a lányokat, fiúkat, akik bemennek segíteni. Idegennek érzik őket, mert belelátnak a munkájukba, más az elképzelésük, lármáznak, mert kérnek ezt-azt. Van egy bizonyos rivalizálás a beteg szeretete miatt is, van tekintélyóvás, időhiány is. Tehát annyi minden csap össze ilyenkor, hogy ameddig ez nem elfogadott, és nem természetes, addig a laikusok szerepe a teamben a kórházi osztályon sokkal-sokkal nehezebb.

Az egyik legnagyobb nehézségem most éppen ez: próbálom megoldani - egyházi segítséggel -, hogy menjenek be laikusok hospice-on kívüli, elhagyatott haldoklók mellé a kórházakba. Az osztály önmagában nem tudja ezt megfelelően ellátni, sokszor 25 beteg esik egy nővérre, néha még arra sincs idejük, hogy odamenjenek egy pohár vizet adni - de ha megy valaki és ott ül órákig, azt nem szívesen fogadják. Idegen test a testben. Ez a társadalom még nem érett erre eléggé, van ahol ennek nagyobb hagyománya van, és nyitottabban fogadják az önkénteseket. Persze az önkénteseknek is tanulni kell.

Igaz, hogy nem mindig a legmegfelelőbb emberek jelentkeznek ilyen feladatokra. Nagyon sokan a saját halállal kapcsolatos nyugtalanságaikat, rossz lelkiismeretüket, saját el nem látott haldoklóik miatt érzett bűntudatukat próbálják azzal kompenzálni, hogy mennek segíteni. Ez nem baj, ha tudom, de ha nem tudom, és ez vezet engem, akkor csalódom ebben a munkában és nem lelem benne örömömet.

HE: Hasonlóképpen - úgy érzem - a szociális munkásnak is sok mindennel meg kell harcolnia.

PA: A pszichológust sem tudják még a vidéki városokban, falun hová tenni. Azt mondják, hogy sem hülye, sem bolond nem vagyok, hogy pszichológushoz menjek. Miközben Amerikában már ott tartanak, hogy pszichológusuk van az embereknek. Ott ez már státusszimbólum, hogy én már azon a szinten vagyok. Az, hogy pszichológusa van, azt jelenti, hogy már bizonyos társadalmi érettségre jutott, nálunk pedig még mindig dehonesztálónak tartják. A pszichológusnak azért, hogy társadalmi szerepköre elfogadottá és elismertté váljon - nem olyan fokozott mértékben, mint a szociális munkásnak, de - még meg kell küzdenie. Azonban most - amikor olvasod az újságban, hogy még a rendőrség is milyen gyakran kér pszichológust -, ez a szerepkör kezd kialakulni Magyarországon is. De még mindig nincs a helyén. A szociális munkás ennek a folyamatnak még inkább a kezdetén van.

A szociális munkások szerepét nagyon fontosnak tartom ezen a téren is. Az anyának régen mi méltányossági táppénzt biztosítottunk, vagy elintéztük, hogy maradjon otthon a gyermekével, otthon ápolja. Ma már ezeket a feladatokat a szociális munkás végzi. Feltárja a beteg szociális hátterét, megismeri, hogy milyen a család helyzete, megvizsgálja, hogyan lehet segíteni - és segít. Tudatosítja az orvosokban, nővérekben is, hogy mik a problémák, mennyire lehet a családra számítani, hogyan lehetne őket bevonni a beteg ellátásába, és mivel lehet a családot segíteni. Mozgósítani tudja a szükséges embereket és intézményeket. Sok-sok része van ennek a foglalkozásnak. Nagyon szép munka.

HE: Mi a véleménye a hospice területén dolgozó fiatalokról? Tudvalevő, hogy sok a fiatal ezen a területen.

PA: Egyszer azt mondta nekem valaki, hogy kérj a fiataltól, de ne kicsi dolgot, hanem nagyot, és megteszi. Ez így van. Nagyot bízz rájuk, nagyot kérj. Hihetetlen, hogy mire képesek. De ne azt kérd, hogy ezt a csomagot vidd át a szomszédba, vagy egy üzenetet adj át, hanem kérjed azt, hogy utazz le egy faluba, és ott nézzél meg valakit, aki nagy bajban van, aki haldoklik, és próbálj segíteni. Fantasztikus, hogy mire képesek a fiatalok. Azt hiszem nem tudunk bánni a fiataljainkkal.

HE: Mi az elképzelése a jövőről?

PA: Azt hiszem, a hospice világszerte tért hódít és előtérbe kerül. Egyre többet tudunk a haldoklókról, a haldoklók segítéséről, és a társadalom nyitottan fogadja ezt a munkát. Jobban tudja szervezni és megélni a saját életét. A halálközelben tanulja meg az ember azt, hogy mi az élet értelme, célja. Nagyon nagy dolog, ha egy társadalom szembe tud nézni a halállal, segíteni tudja a haldoklókat. Ez csak úgy lehetséges, ha tanulja ezt a szembenézést - és akkor másként is fog élni. Ez nem csak azt jelenti, hogy segítjük a haldoklókat, hanem ezzel a saját gyökereinket is mélyebbre eresztjük és gazdagabban, szebben élünk a halál tudatával, másként visszük a szerelmünket, gyermeknevelésünket, életünket.

HE: Ön szerint mitől alakul ez ki? Birtokában vagyunk-e azoknak az értékeknek, amelyeket megtapasztalunk a haldoklók mellett?

PA: Azt szoktuk mondani, hogy a halál az igazság órája, akkor lemeztelenednek a dolgok. Sok minden, amit ráraktunk csak akkor hullik le. Jönnek a felismerések. Mit csináltam az életemben? Miért nem éltem igazán? És ha ezt átéled egy haldoklónál, két haldoklónál - már másképpen nézed az életet. Az értékek átalakulnak. S ez az értékdevalváció, amelyben ez a társadalom él, hirtelen élessé válik. Kegyetlen ez a piacgazdaság, és ez lemeztelenedik halálközelben.

HE: Marie de Hennezel A meghitt halál című könyvében azokról a tapasztalatairól ír, melyet munkája során haldoklók ágya mellett élt meg, és tanult tőlük. Mi a véleménye erről?

PA: Hasonlít ez ahhoz, amit Elisabeth Kübler-Ross csinál: a haldoklók mellé mennek az egészségesek élni tanulni. Ezt Szókratész úgy fogalmazza meg: Filozofálni nem más, mint halni tanulni. Halni tudni annyi, mint élni tudni. Itt sokkal-sokkal többről van szó, mint a halálról és a haldoklókról. Itt az életről van szó.